Carissimi nonprofit alap

Karácsonyra készülve örömmel gondolok vissza arra az adventi napra, amikor megismertem a dévai gyerekek kis csalogányát, Zitát. A téli vakáció első napján elmentem Kis­iratosra, hogy az ünnepekre elhozzam a gyerekeket Dévára. Már késő délután volt, mikor a buszban abbahagyták az éneklést, és elkezdtek csiritelni, beszélgetni. Az egyik kis szőke hatodikos lány kéréssel fordult hozzám: „Atya, vigyen el minket a szülőfalumba, ahonnan egy évvel ezelőtt elhozott!” Tudtam, hogy neki nincs, ahova hazamenjen, ezért csodálkozva kérdeztem: „Ugyan hova szeretnél menni?” „Tudja, Csaba testvér, él ott abban a faluban legalább tíz olyan gyerek, aki még soha nem kapott karácsonyra ajándékot. Tetszik tudni, mi sem kaptunk addig ajándékot, míg nem jöttünk magához az intézetbe.” Aztán elmesélték, hogy nekik az volt az ajándék, mikor este sötétben hosszan sétáltak a falu közt, és nézték, hogy milyen szépen világítanak az ablakon keresztül a feldíszített karácsonyfák. Nagyot sóhajtottam: „Jaj, lányok, késő van, hideg is van, csúszós az út, meg aztán látjátok, ajándékunk sincsen.” Kórusban válaszolták: „De van, mert mi készítettünk! Sok mindent hozott a Mikulás, meg az uzsonnánkból is megspóroltunk, és így lett tíz kis csomag.”

Az ősz az egyszerűen káprázatos, nem csoda, hogy a négy évszak közül ez ihlette meg a leginkább a művészeket, hogy versben, zenében, képben megörökítsék. Nekünk, magyaroknak rögtön eszünkbe jut a két örök klasszikus, a „Szeptember végén” és a „Párizsban járt az ősz”. No de nem irodalom órát akarok olvasóimnak tartani, ez csak úgy mellékesen jutott az eszembe, amikor az eredetileg küldött cikkemre a szerkesztő azt válaszolta, hogy jó, jó, de írhatnék valami aktuálisabbat is.
Hát jó, gondoltam én, akkor írjunk valamit az őszről, annál is inkább, mert akik ismernek, tudják, hogy az ősz a kedvenc évszakom. A négy évszak közül ez a legintenzívebb, mert benne van a többi három.