Ma ünnepli névnapját: Júlia, Rita Holnap: Dezső

Címünk:
Carissimi n. f.,
Nám. 1. mája 10-12
811 06 Bratislava
E-mail: carissimi2002@gmail.com
Telefon: 00421 907 812 236

akadalymentes 01

  • Home
  • Egy kripli naplójából

Dilemmák

Január közepén megkeresett Fuchs Izabella, alias Femis, a régi, verslistás barát azzal, hogy lenne-e kedvem egy online kulturális és művészeti magazin, az ARTium szerkesztőjeként egy közös projekthez vele. Némi gondolkodás után igent mondtam, mert hát Femisnek nem tudok nemet mondani.
Rövidesen jelentkezett Erdei B. Ágnes, az ARTium főszerkesztője, és rövid technikai eligazítás után kinevezett egyik szerkesztőjének. Én azonban rögtön úgy kezdtem a működésemet, hogy kénytelen voltam haladékot kérni, mivel akkor dolgoztam a legintenzívebben az Életem történetei kéziratán. Így aztán február első vasárnapján szerkesztettem az első két cikket a magazinban.
Engem azonban azóta is gyötör a bűntudat, és billeg az a bizonyos léc, hogy nem vállaltam-e túl magam. A Felvidék.ma, a Carissimi, a blog, valamint az Életem történetei mellett biztos, hogy belefér az időmbe még a szerkesztés is?
Bűntudatom azért van, mert az imént felsorolt munkák mellett az újabb projektre nem jut annyi időm, amennyit szeretnék és megérdemelne. Merthogy hetente mindössze néhány órám van arra, hogy az internet kimeríthetetlen halastavából kihalásszam a legérdekesebb Felvidékkel kapcsolatos történeteket.
A léc pedig azért rezeg, mert állandóan annak a szélén táncolok – ha szabad ezt a képzavart használnom, ami pont az én esetemben egy kicsit vicces –, hogy bedobom a törülközőt. Amiért mégse visz rá a lélek erre a lépésre, az Erdei B. Ágnesnek, az ARTium főszerkesztőjének a személye, akinek nem lehet nemet mondani. És hát az is az igazsághoz tartozik, hogy bennem is van egyfajta küldetéstudat.
Küldetéstudat, hogy hetente újabb szlovákiai magyar alkotókkal ismertessem meg az olvasókat. És minden visszajelzés engem igazol, amikor rácsodálkoznak, s azt írják a hozzászólásokban, hogy megint egy remek költőt sikerült bemutatnom az olvasóknak, akit eddig nem ismertek.
Ezek hát azok a dilemmák, amelyek mostanában foglalkoztatnak.
                                                Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Életem történetei – a könyv

Januárban már írtam most készülő könyvemről, amely a keresztségben az Életem történetei címet kapta. A könyv azokon a történeteken alapszik, amelyeket a Jegyzetek a Morda aljáról című sorozatban írtam meg a Felvidék.ma hírportálon, és a Százdon töltött gyerekkorról, a rejtélyes kór kezdeteiről s írói eszmélésemről számolok be.
Pogány Erzsivel már akkor beszéltünk róla, hogy egyszer kötetben is meg kellene jelentetni a jegyzeteket. Erzsi, sajnos, már nem érhette meg, hogy a könyv megszülessen, ezért aztán úgy döntöttem, hogy a kötetet az ő emlékének ajánlom.
A kötetben egyébként régi írások mellett újak is helyet kapnak – így váltakozik a múlt idő és a jelen idő, sztorizós fejezetek az esszékkel, míg végül a második részben, amelynek a címe Somorja, összeér a két szál.
Sokat gondolkoztam, hogy mit válaszoljak azoknak, akik megkérdezik, hogy mi a kötet műfaja. Kézenfekvő volna azt mondani, hogy ez egy önéletrajz. Csakhogy ami kézenfekvő, még nem feltétlenül igaz. Merthogy ez a könyv... használati utasítás.
Igen, ugyanolyan használati utasítás, mint amit az üzletben kapunk, ha mosógépet veszünk. Csakhogy ez a használati utasítás hozzám szól.
Arra gondoltam, hogy ha egy gép mellé jár a használati utasítás, akkor az emberekhez miért nincs? Elvégre mi bonyolultabbak vagyunk a legbonyolultabb gépnél is.
...
Eddig készen is volnánk. Mármint a kézirat többé-kevésbé elkészült. Hátravan azonban a legnehezebb feladat: a kéziratból könyvet varázsolni és azt eljuttatni az olvasók kezébe. Mindehhez pedig az anyagi fedezetet előteremteni, ami egy ilyen élhetetlen szépléleknek a legnehezebb feladat.
Itt tart most ez a projekt. Ígérem, hogy a jövőben is minden lépésről beszámolok majd.
Addig is szorítsanak!
                                            Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Születésnap

Húsvétvasárnap a szűkebb család szokás szerint ellátogatott Dunakilitire a Sári csárdába, hogy megünnepeljük Márti születésnapját. Azért írom, hogy szokás szerint, mert a családban évek óta hagyomány, hogy évente egy-két alkalommal ellátogatunk oda, hogy megünnepeljük valamelyikünk születésnapját. Most éppen a Mártiét.
Két éve itt ünnepeltem az ötvenesemet. Akkor az időjárás egy hónapot volt lemaradva, és a családban máig azon derülnek, hogy az akkor készült képeken mennyire didergek. Ma ilyen veszély nem fenyeget, mert az időjárás a koranyarat idézi.
A szűkebb család ezúttal tizenkét főt jelentett. Az unokahúgomék Pozsonyból jöttek a lányukkal, és mi tagadás, jól kitalálták az időzítést. Csak az utolsó pillanatban toppantak be, habár mi jöttünk komppal. Átúsztattunk Doborgazra, ahonnan még jó negyedórás út várt ránk a Sári csárdáig.
Először még úgy volt, éppen a jó időre való tekintettel, hogy kint a teraszon lesz az ünnepi ebéd, de ilyenkor már túl sok a darázs, és anyu, aki allergiás a darázscsípésre, félt, hogy megcsípik. Így aztán bent, a csárdában terítettek meg nekünk. A zenei aláfestést egy hegedű szolgáltatta gitárkísérettel. Mivel a szomszéd asztalnál is születésnapot ünnepeltek, először ott zenéltek, aztán mikor befejeztük az ebédet, és a köszöntésekre került sor, átjöttek a mi asztalunkhoz. A kis Sára legnagyobb örömére, akit teljesen elbűvölt a hegedűs játéka, és megigézve bámulta.
Ebéd után még közös fotózkodás az udvaron, majd egy rövid séta le a Duna holtágához. A vízen csónakot sodort az ár. Egy kislány kezelte a kormánylapátot. A csónakban egy család ült, amit a stégről néztünk Janival és Ákossal...
                                                Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Április 12., péntek

Az egész úgy kezdődött, hogy csütörtök este megkeresett Brogyányi Misi, hogy egy diákcsoporttal Somorján van, és másnap délelőtt felkeresne a lakásomon. Nagyon megörültem a hírnek, mivel Misivel eddig mindig csak futólag volt alkalmunk találkozni. Sajnos, a találkozás most se sikerült sokkal hosszabbra, mert Misinek rohannia kellett vissza a csoportjához, de legalább fényképek készültek a találkozásról.
Délután viszont már a városi könyvtárban volt jelenésem, ahol egynapos könyvtáros-továbbképzést tartottak, s ezen ott voltak az ipolyságiak is. Moys Magdi, az ipolysági könyvtár vezetője még a hét elején keresett meg, hogy el tudnék-e menni oda. Egy könyvcsomagot szeretett volna átadni, az intézményük ajándékát, mivel még novemberben részt vettem a 70 éves jubileumuk megünneplésében.
Jó volt vele találkozni. Megígérni neki, hogy az új könyvem keresztelőjét majd a sági könyvtárban is megtartjuk, és hallgatni ízes, palócos kiejtését, amellyel egy kis Ipoly mentét varázsolt a somorjai könyvtárba.
Hát, így nézett ki az én pénteki napom.
                                        Sztakó Zsolt

 

Nyomtatás E-mail

Beszélgetőest

A beszélgetőest a könyvtárban a Csallóköz hetilap szerkesztőivel délután hatkor kezdődött, de mi már öt órakor elindultunk. Amikor este programom lesz, akkor egész nap igyekszem a folyadékbevitelt úgy szabályozni, hogy arra a pár órára, amíg házon kívül vagyok, ne érjen meglepetés. Gyorsan ide is írom, hogy mostanáig nem adódott ilyen probléma. Ez mégis állandó téma nálam.
Folytatva azonban a nap történetét: ezúttal apu volt a kísérőm, mivel a közélet dolgai őt is érdeklik, ami gyaníthatóan itt a fő téma lesz.
Megérkezve a könyvtárba, kellemes meglepetés ért, ugyanis a könyvtáros hölgyek felköszöntöttek, mivel aznap volt a szülinapom. Külön bónuszként még puszit is kaptam. Aztán a kezdésig hátralevő időben elbeszélgettünk Somorja ügyes-bajos dolgairól.
Végül befutottak a szerkesztők. Amint azt az igazgatónő sokéves tapasztalata alapján megjósolta, nem voltunk sokan. Igazából egy asztalka körül elfértünk mind, akik ott voltunk. Cserébe viszont családias volt a hangulat.
Ennek ellenére, a beszélgetés döcögősen indult meg. Szerencsére mind Póda Erzsébet, a Csallóköz főszerkesztője, mind pedig Nagy Erika rutinos beszélőnek bizonyultak, akiknek sok hasonló szituációt kellett megoldaniuk. Akár úgy, hogy egy zárkózott riportalanyt kellett szóra bírni, akár úgy, hogy egy kínosan, vontatottan induló beszélgetést beindítani.
A munkájukkal kapcsolatos sztorikkal szinte észrevétlenül vonták be a vendégeket a beszélgetésbe. Őszintén mondom, csodáltam a profizmusukat.
El is határoztam, hogy a közönségemmel találkozva én is így fogok eljárni, ha már kínosan hosszúra nyúlik a csönd... ha majd megtanulok érthetően beszélni.
                                        Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Ölelés

A városháza sarkánál állok, és anyura várok, akit szokás szerint megelőztem a klubból jövet. Mi tagadás, kissé hűvös van, pedig délután, mikor mentünk, kifejezetten meleg volt.
A meleggel nincs is semmi baj, ám az nagyobb probléma, hogy nem esik, és már most, április elején aszályt emlegetnek a szakértők, és azzal ijesztgetik a jónépet, hogy a kenyér ára az egekbe fog szökni, mivel az őszi vetés nem tud fejlődni.
Üdvöz légy, klímaváltozás!
A város felől egy csapat fiatal érkezik, olyan 14-15 évesek. Az egyik lány kiválik a csoportból, mert másik irányba megy tovább, de előbb még odamegy mindenkihez külön-külön, és megöleli. Az egész rítus egy percig is eltart. Annyira meglepődök, hogy egy kicsit meg is hat a látvány. Valahogy furcsa egy ilyen gesztust látni, amely a ragaszkodást fejezi ki, mikor a mai fiatalokról épp ennek az ellenkezője az általános nézet. Hogy nyeglék, hogy felületesek, és csak az számít, ami az Instagramon, Facebookon megjelenik, hogy ciki az érzéseiket kimutatni.
Persze tudom, nem kell egy gesztusból messzemenő következtetést levonni. Kivált úgy, hogy a „történetet” se ismerem. A helyzet azonban az, hogy egy ideje már figyelem őket (mármint a fiatalokat), a reakcióikat, és nem osztom azt az általános rossz véleményt, amely kialakult róluk a felnőttekben.
Semmivel se rosszabbak, mint anno mi voltunk. Ők is keresik a helyüket az életben, mint egykor mi is kerestük, ők is éppúgy feszegetik a határaikat, mint ahogy mi is feszegettük, és végül ők éppolyan érthetetlenek számunkra, amilyen érthetetlenek mi voltunk a szüleinknek.
És ha már felületességről beszélünk: van-e jogunk bármit is a szemükre vetni, mikor mi szó nélkül lépünk át a földön fekvő emberen? Ha pedig felelősségre vonnak érte bennünket, azzal védekezünk, hogy biztosan részeg vagy drogos az illető. Pedig lehet, hogy csak rosszul lett, és orvosi segítségre volna szüksége.
A fiataloknak mindenesetre van egy nagy előnyük velünk szemben: őket még nem az előítéleteik irányítják.
...
Mire mindezt végiggondolom, már jön anyu Zsuzsával, és hazafelé vesszük az irányt.
                                            Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Szuperhold

Reggel apu arra panaszkodik, hogy éjszaka nyugtalanul aludt, többször is felébredt, és csak nehezen tudott visszaaludni. Azt válaszolom neki, hogy ez bizony a szuperhold miatt van. Először nem érti, hogy mit mondok, majd azt nem érti, hogy mi az a szuperhold. Az elmúlt napokban sokat olvastam erről a jelenségről, ezért penge vagyok ebben a témában.
Arról van szó, hogy a hold a pályáján tizennégy havonta kerül legközelebb a Földhöz, és ilyenkor 14%-kal nagyobbnak látszik. Ezt a jelenséget nevezik szuperholdnak. Ráadásul most van a tavasz első napja, és a következő alkalom, mikor a kettő egybeesik, jó pár évtized múlva lesz, már nem a mi életünkben.
Délután anyuék elmennek bevásárolni, mert a frigó kong az ürességtől, és szegény, elnyomorított testünket az éhhalál fenyegeti. Ez, kérem, a fogyasztói társadalom csődje. Ha a hűtőd otthon nincs tömve kajának látszó, gusztusosan csomagolt izével, aminek a fele úgyis a szemétbe kerül, akkor előttünk már felrémlik az éhenhalás szörnyű végzete.
Ezért van az, hogy ha egy napra bezárnak az üzletközpontok valamilyen ünnep miatt, akkor előző nap biztosan egymás sarkára fognak taposni a vevők az üzletekben, és akkora készleteket halmoznak fel, mintha legalábbis a bibliai tíz csapásra készülnének.
Bennem pedig ilyenkor mindig felmerül az a nyugtalanító gondolat, hogy pár évtized múlva unokáinknak minden ma kidobott falat jól jönne. Lehet, hogy akkor majd úgy fogják emlegetni ezt a mi korunkat, mint valami aranykort, de mi tudjuk, hogy most tékozoljuk el az ő jövőjüket!
Elmegyek a klubba, Zsuzsa már ott van. Dodi ma ünnepli a József-napot. Sütit is hozott, kettőt is megeszek belőle, finom. Megállapítom, hogy kevesen vagyunk, de a délután azért jól eltelik. Igaz, a hangulatomat főként a kellemes idő dobja fel.
Este jól látszik a szuperhold. Most narancsszínben ragyog, és tényleg nagyobb a megszokottnál. Apu a teraszról le is fényképezi.
                                            Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Ragyogó napsütés

Érzem, ahogy a tüdőm megtelik friss levegővel. Jó mélyeket lélegzek, hogy még a legeldugottabb tüdőcsúcsomat is átjárja az éltető oxigén. Közben Charlie számát dúdolom, jobban mondva dünnyögöm... egy szippantás a jóból.
Három hónap hosszú idő, és én kb. ennyi ideje nem voltam kint a városban. Természetesen rövidebb távokra akkor is kimerészkedtem ebből az önként vállalt szobafogságból. Például mikor apuval az ortopédorvoshoz mentünk új cipőt íratni, vagy a szomszéd kultúrházba, előadásra. Még a klubba jártunk télvíz idején... habár anyu volt párszor egyedül, de hát ő se fitt.
Mondom, nem fitt, de ez csak az eufemisztikus körülírása annak a rejtélyes betegségnek, amely hónapok óta kínozza. Esténként felmegy a láza, hidegrázás, amely az éjszakákat is tönkreteszi. Mindezt pedig végtagfájdalom kíséri. Én pedig csak tehetetlenül nézem a szenvedését, ami eléggé deprimáló tud lenni.
Próbálok úgy fordulni a kocsival, hogy a napfényből a lehető legnagyobb adagot kapjam, de a közepes erősségű szél ne érjen. Ezért aztán föl-le ingázok, szélárnyékos helyet keresve. Végül lecövekelek a városháza előtti placcon. Kisgyerkőcök sétálnak nagyszüleikkel. Fiatal apukák babakocsit tolnak. Fiatalok bandáznak. Szokásos vasárnap délutáni nyüzsgés.
Zsuzsa most jön haza a gútori kertből. Integet.
Azt is érzem, hogy jelentős napfényhátralékot halmoztam fel az elmúlt hónapokban öreg csontjaim rovására. Komolyan mondom, időnként olyanokat roppannak, mintha száraz gally törne ketté, és a kulcscsontom is egyre fájdalmasabban követeli a jussát. Minden reggel arra ébredek, hogy fáj, és testhelyzetet kell váltanom.
Ezért kell most kihasználnom ezt a korán jött ragyogó napsütést.
                                                              Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Az ítéletekről

A dolgokat rendszerint csak utólag tudjuk értékelni, amikor benne vagyunk, akkor nem. Túl sok bennünk az érzelem, az elfogultság, dolgozik az adrenalin, képtelenek vagyunk hideg fejjel gondolkozni. Ezért aztán csak bizonyos idő elteltével visszatekintve tudjuk megbecsülni a dolgok valódi értékét. Ahogy a képnek is csak egy szeletét látjuk, ha túlságosan közel megyünk hozzá, vagy éppen benne vagyunk, és hátra kell lépnünk, ha az összképre vagyunk kíváncsiak.
Otthon, Százdon gyakran játszottam azt, hogy én is egy kép része vagyok, amelyben a táj a keret, és próbáltam elképzelni, hogy egy kívülálló szemlélő milyennek láthatja az egész képet. Talán a gyönyörű táj ihletett erre a játékra.
És hogy miért írom ezt most? Csak azért, mert ez a metafora jól illusztrálja az életünket. Azt, hogy a saját életünkről sose tudunk objektív ítéletet mondani, hiszen elfogultak vagyunk. Lehet, hogy mi úgy érezzük és éljük meg, hogy az életünk totális csőd, mindennel elégedetlenek vagyunk, de egy idegen, egy kívülálló lehet, hogy egészen másként fogja látni az életünket, és nem érti, hogy miért elégedetlenkedünk. Még az a benyomás is kialakulhat benne, hogy jó dolgunkban elveszítettük minden realitásérzékünket.
Sőt még az is előfordulhat, hogy bizonyos idő elteltével visszatekintve akkori életünkre már mi magunk se fogjuk érteni, hogy mi bajunk volt akkor, miért elégedetlenkedtünk. Egyszerűen azért, mert egy csomó érzés, amelytől akkor borúsan láttunk mindent, leülepedett bennünk.
Lehet, hogy egy szerelemből, amely akkor boldogtalanná tett bennünket, már csak a mámor érzése maradt meg. Az a bizsergető valami, amit felidézni is olyan jó. A várakozás izgalmát, a lopott csókok szívdobogását.
Többek között ezért is olyan nehéz objektíven megítélni, hogy milyen életet élünk, mert túl sok a zavaró körülmény, amelyet csak az idő tisztázhat.
                                Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

További cikkeink...

Üzenjen a Carissiminek!

Kérdése van?
Írjon a Carissiminek!

Mi a Carissimi?

Segíteni szeretnénk sérült és egészségkárosodott gyermekeket nevelő, főként magyar családoknak súlyos gondjaik leküzdésében. Tovább...

carissimi intro

Hogyan segíthet?

Adója 2%-ával támogathatja a Carissimit,
vagy közvetlenül utalhat számlánkra.

Tovább...

carissimi 2018 4 Page 01

Carissimi folyóirat

A Carissimi legújabb száma
ide kattintva online elérhető!

Apertura de cuenta bet365.es