Carissimi jótékonysági alap
Az úton végig elkísérnek bennünket a vérpezsdítő dallamok, amelyek szinte kötelezőek, ha roma zenészek játszanak. Körülbelül a koncert felénél jöttünk el, de a Parno Graszt nevet megjegyzem, hogy alkalomadtán rákeressek a neten.
Anyuék még kilenc előtt eljöttek, az utolsó kisvonattal, mivel anyu a tavaly műtött lábával nem bírna ennyit gyalogolni. Tavaly háromszor feküdt kés alá, kicserélték a térdét és mind a két forgóját. Mint a sebész utólag bevallotta, ő még abban sem hitt, hogy anyu valaha járni fog.
Szóval, az történik, hogy ezek után Zsuzsáék vesznek a pártfogásukba. Ők azonban nem akarják megvárni a koncert végét és a tömeget, ezért már a szünet után elindulunk haza.
Merthogy tömeg most is van, és én külön büszke vagyok rá, hogy a napot megúsztam anélkül, hogy a kocsival valakinek a lábára gázoljak. Ugyanis már délután, mikor megérkeztünk, úgy kellett kerülgetnem az embereket. A helyzet pedig a későbbiekben csak fokozódott.
Olyannyira, hogy most már végképp csak lépésben tudok menni a kocsival. Közben persze még a kísérőimet is be kell várnom, akik őssomorjaiként lépten-nyomon összefutnak egy rég látott ismerőssel, akivel sürgős beszélnivalójuk van. Teljesen olyan érzés, mint mikor Erzsi nénivel megyek a városba, még a legrövidebb út is órákig tart.
A tömeg miatt a délutánt a színpadnál töltöttem, ahol helyi és vendég folklórcsoportok léptek fel. Biztosan jó volt a műsor, csak én nem hallottam belőle semmit, mert a hangosítás botrányos volt. Hiába is próbáltam meg közelebb menni a színpadhoz, azt pedig nem mertem megkockáztatni, hogy leereszkedjek a kocsival a színpad elé. Így aztán maradt a látvány.
A koncert előtt a zenészek azonban már nem bíztak semmit a véletlenre. Másfél órán át folyt a technika beállítása, hogy minden tökéletesen szóljon. Ezért is csúsztak egy órát a kezdéssel.
Mi pedig tízkor már eljöttünk… de ezzel kezdtem. Végül egy óra múlva értünk a városba.
Sztakó Zsolt