Az írógép

Egy nap apu egy kiszuperált Royal írógéppel állít haza, amelyet a munkahelyén selejteztek le. Azt mondja, hogy ezután ezen fogok írni, közben pedig a kezemet is erősíthetem.
Otromba egy jószág, tiszta szerencse, hogy az íróasztal is szilárd konstrukció, és elbírja a súlyos masinát. Ellenben jó erős billentyűzete van, és nagy erővel kell lenyomni, hogy a kar a papírra csapódjon, és megjelenjen rajta a kívánt betű. Egész nap püfölhetem, mire estére elkészülök egy oldallal. Engem azonban érdekel ez az új eszköz, és érdeklődéssel tanulmányozom a szerkezetet. A papírt az elején még nem tudom befűzni a gépbe, de a kart hamar megtanulom visszatolni, ha a csengőhang jelzi, hogy a sor végére értem. Azok a fránya betűk néha felakadnak, de egy erre rendszeresített tollal sikerül valahogy kipiszkálni őket. Persze sok mindent nem tudok megcsinálni, és ahogy nézem, az állapotom nem is nagyon fog változni. Úgyhogy hamar eldöntöm, hogy nekem a fejemmel kell valamit kezdenem. Beindítok egy önképző programot, és a könyvtáramba is olyan könyveket válogatok, amelyek szélesítik a látókörömet. Elsősorban történelmi témájú köteteket, de minden mást is elolvasok, ami a kezembe kerül. Úgy vagyok vele, hogy mindenből tanulhatok valamit. Ez az első évek jelszava.
Az irodalom mint fő csapásirány természetesen továbbra is megmarad. Kisebb történetek születnek az írógépen, amelyeket újságoknak küldök be. Mondanom is felesleges, hogy eredmény nélkül. Néha udvarias elutasító levelet kapok, de a legtöbbször még azt se.
Egyszer aztán meglett a kitartásom jutalma, és a Magyar Nemzet közölte a Valaki című szösszenetemet. Pedig oda nem is küldtem be írást… A történet a következő: A pesti rokonok révén kapcsolatba kerültünk egy szimpatikus újságíró házaspárral, Pali bácsival és Teri nénivel. A rokonok rokonaival. Pali bácsi Erdélyből származott, és az akkor éppen Népsport néven futó sportnapilap rovatvezetője volt, Teri néni pedig a Magyar Nemzetnél dolgozott. Neki küldtem el az írást, ő megmutatta Diurnusnak, aki a Magyar Nemzet publicistája volt, és Diurnus beszerkesztette az én kis szösszenetemet a rovatába. Emlékszem, épp fürdőben voltam, amikor a borítékból kiesett a cikk, és Teri néni kísérőleveléből megtudtam, hogy kollégája az én kis szösszenetemet beszerkesztette a lapba. Mondanom is felesleges, hogy nekem mennyit jelentett ez a siker. Milyen lökést, mennyi inspirációt, hogy jó úton járok.
Mindez rég volt, meg már a novella is elkallódott valahova, de ha jól emlékszem, egy csavargóról szólt a történet, akit a kisváros lakosai csak úgy hívtak, hogy Valaki, mert Valaki valahogy mindig ott volt, ahol valami történt. Hol tűzből mentett ki embereket, hol kiscicát hozott le a fáról.
A történet vége pedig az lett, hogy Valaki egy fuldokló kislányt akart kimenteni a folyóból, de elfelejtette, hogy nem tud úszni, és a nehéz ruhája lehúzta.
Szóval, ez az én első megjelenésem története.
                                    Sztakó Zsolt