Figyelem!

A megrepedt cserépedény

Ősi vízhordószokást örökít meg egy kínai tanmese.
A vízhordó két vállán egy hosszú rudat tartott, melynek végén cserépedények lógtak. Ezekben cipelte naponta a létfontosságú vizet. Az egyik edény tökéletes volt, míg a másik sérült. A pataktól a házig tartó hosszú út végén a megrepedt edény többnyire már csak félig volt. Két teljes évig ment ez így, a vízhordó férfiú csak másfél edény vízzel érkezett haza.  
Mint az igazi mesében, a tárgyak itt is éreznek és beszélnek. A tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, és megvetéssel nézett társára. A szegény megrepedt cserépkorsó pedig nyomorultul érezte magát, hogy csak feleannyit tudott teljesíteni. Kétévi keserűség után az egyik napon megszólította a vízhordót a pataknál: „Szégyellem magam, amiért rontom a teljesítményedet, amiért a víz nagy része elszivárog belőlem az úton hazafelé.”
Erre az így válaszolt: „Észrevetted, hogy az ösvényen csak a te oldaladon nyílnak virágok, a másikon nem? Ez azért van így, mert virágmagvakat szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Mindennap te locsoltad őket, amíg visszaballagtunk a pataktól. Két éve csodálják az erre járók a virágaidat, táncolják körbe méhek és lepkék. És az én asztalomat is ezek a gyönyörű virágok díszítik. Ha nem volnál olyan, amilyen vagy, akkor ez a szépség nem ragyogná be a házamat. Ne bánkódj hát!”  
A cserépedény-készítés ősi mesterség, szinte egyidős az emberiséggel. Az alkotó ember számára kézenfekvő a földből, agyagból használati tárgyat, korsót, tálat, köcsögöt formálni. A cserépedény törékenységében is túlélt minden történelmi kort, és tulajdonságai ma is felülmúlhatatlanok. Szokás az emberi életet is hozzá hasonlítani. Ez a tanmese is azt summázza, hogy éppen azok a törések és hibák, melyek mindannyiunkban megvannak, teszik egyedivé és értékessé az életünket. Csak nekünk magunknak is helyesen kell viszonyulnunk törékenységünkhöz. Mi most mégis közelítsünk kicsit a vízhordó jelleméhez.
Ahhoz ugyanis, hogy ez a sérült cserépedény kijusson önbecsülési válságából, szüksége volt valakire, aki ebben az állapotában is felvállalja, sőt a segítségére siet. A vízhordó látja ugyan, hogy szivárog a víz, hogy kárba vész, de nem hasonlítgatja a vállán csüngő két edényt. Megszabadulhatna a sérülttől, a haszontalanabbtól, de nem teszi. Mást tesz. Helyén van a szíve és az esze. Gyöngéd kímélettel, észrevétlenül és titokban cselekszik, örömét leli abban, hogy jót tesz. Elhinti a virágmagvakat, és a csoda nem marad el. A veszteségből szépség nyílik, a keserűből édes. Ó, sok kárba veszett jó szándék… Ó, sok elmaradt virágba borulás… Sokszor nem is gondolnánk, hogy milyen kevés és mindennapi dologra volna csak szükségünk ahhoz, hogy örömére legyünk egymásnak. Ne maradjanak el ezek az apróságok.
A pápuáknak volt egy kedves ősi rítusuk: nagy terhek cipeléséhez felvirágozták magukat. A magyar virágvasárnap kifejezésünknek is hasonló töltése lehet. Ami fájdalmas, azt virágozzuk fel. Szeretteink sírját is bizonyosan ebből az okból díszítjük virággal. „Mindig szeret a barát, testvérré a nyomorúságban válik.” (Példabeszédek könyve 17,17)
                                                                                                                                                           Rácz Jolán

Megszakítás