Kábulat

Amikor kinyitom a szememet, olyan mintha egy posztmodern darabba csöppentem volna. A színpad közepén egy üvegkalicka, ahonnan időnként nővérek jönnek ki, amint felberreg valamelyik műszer. És valamelyik műszer mindig felberreg, ami már zavar. Aztán persze jön a menetrendszerű lelkifurdalás, hogy nem vagyok eléggé szolidáris a betegtársakkal szemben, akik ugyanolyan súlyos – ha nem súlyosabb – állapotban vannak, mint én.
Tegnap volt egy négyórás epeműtétem. Az epevezetéket egy négy és fél centis kő zárta el – ezt persze csak később tudom meg.
A valóságot, mintha csak üvegfalon keresztül érzékelném, és sokáig az a sanda gyanúm, hogy meghaltam. Persze, lehet, hogy ez csak az altató utóhatása. Aztán anyu arca beúszik a képbe.
Élek!
…
Tibi sógorom április 11-én hozott a besztercebányai Roosevelt kórházba, és másnap reggel hétkor már a műtőben is voltam, ahol a ramaty állapotban lévő epevezetéktől szabadítottak meg, ami állandóan begyulladt, és az a veszély fenyegetett, hogy hátralévő életemet antibiotikumokon kell majd leélnem.
A műtét sikerült, és a beteg se halt meg, úgyhogy a siker teljes körűnek mondható.
…
Összefolynak a napok, így azt is csak utólag tudom meg, hogy három napig voltam az intenzív osztályon. Ez a három nap többé-kevésbé kiesett az életemből. Csak percekre térek magamhoz, és utólag csak képeket tudok felidézni. Vasárnap kerülök vissza a sebészetre. Egy megfigyelő szobára kerülök, ahol a műszerek a nap 24 órájában figyelik az életfunkcióimat. Anyu kezdetben még egy másik szobában van, de amint felszabadul a mellettem lévő hely, az ágya átkerül oda.
A következő hetet még a kórházban töltöm. A nyakamba vezetett kanülön keresztül egész nap folyik az infúzió. Hétfőn megyünk haza, de egy újabb hét múlva vissza kell még térnem ellenőrzésre.