Megkésett búcsú

Régen írtam bármit is erre a felületre – ha jól számolom, öt hónapja –, és hát Erika is reklamálta már, hogy mikor óhajtom újra felvenni a fonalat.
Ennek pedig most jött el az ideje!
De tartsuk meg az időrendet: kezdjük a számomra az elmúlt év legdrámaibb történésével – a Carissimi lap megszűnésével. Villámcsapásként ért, amikor Erika bejelentette, hogy a karácsonyi lesz az utolsó szám. Tizenöt évig csináltuk ezt a hiánypótló (a szlovákiai magyar közegben mindenképpen az!) lapot, amelyet ráadásul ingyen sikerült eljuttatni az érdeklődőknek, és PDF formátumban is olvasható volt. Megannyi kiváló szakember írt bele, megannyi megrázó, tanulságos élethelyzetnek adott teret amellett, hogy edukálni is akart. Egész kis, mikrouniverzumot alakított ki maga körül, akiknek hiányozni fog, és akikkel nekem is szerencsém volt találkozni azokon az eseményeken, amelyek a Carissimi nélkül létre sem jöttek volna. Fogyatékos gyerekekkel, fiatalokkal és szüleikkel, akiknek az életét egy kicsit sikerült jobbá tenni.
Nekem pedig személyes emlékeim azok a csatározások, amelyeket Erikával folytattam. A korrekciókat akkor szívatásként éltem meg, de a végén el kellett ismernem, hogy a végeredmény jobb lett, mint amit eredetileg küldtem. És már csak ezért is hálával tartozom ezért a tizenöt évért, és azért is, hogy Erika mellett lehettem az ő Sancho Pansája!
Amikor Erika közölte, hogy a karácsonyi lesz a Carissimi utolsó száma, búcsúzóul valami ütős anyaggal szerettem volna előállni. Ezért aztán abból a kéziratból választottam egy részletet, amelyen dolgoztam: az Életem történetei folytatásából. Olvasói visszajelzésekből tudom, hogy ezt a könyvemet szeretitek a legjobban, és hát vannak még ott történetek, ahol azok voltak, ráadásul a kézirat lezárása óta is történtek dolgok, amelyeket az internet jól megőrzött. Csak össze kell őket gyűjteni és pár emlékkel kiegészíteni.
Én így búcsúztam a Carissimitől, ám egy új kezdet reményével.
Nyugodj békében, Carissimi, hiányozni fogsz, emléked velünk lesz!