Légi kalandok 2.

Miután apu felfedezi a kávéautomatát az alattunk lévő emeleten, egyfajta rituálét alakítok ki a napi kávézásból. Mindennapi kávénkat add meg nekünk, Uram! Ehhez azonban a rozoga liften kell lemenni, az alattunk lévő emeletre. A liftbe mindig félve szállok be, mert valahányszor az a kényszerképzetem támad, hogy le fogunk zuhanni.
Anyuval mindennap beszélünk. A harmadik napon beüt a ménkű, elesik, és eltöri a forgóját. Éppen indulnak vele a műtőbe. Telefonon próbálok meg lelket önteni bele, mert érzem a hangján, hogy mennyire drámai a helyzet, ő pedig sirat. Én is meg vagyok ijedve, de ilyenkor jön kapóra az én javíthatatlan optimizmusom. Habár vannak olyan vélemények is, amelyek szerint optimista ember nincs is, csak hülye. Ezt persze a pesszimisták mondják.
Az osztályon egyébként egy szem ápoló van, és ő sincs mindig itt. Emelőszerkezet pedig nincs, amely megkönnyítené a nővérek munkáját. Gondolom, azért, mert rajtam kívül főként olyan páciensek vannak itt, akik éppen operáció után lábadoznak – de semmiképpen sem olyanok, akik mind a négy végtagjukat csak korlátozottan tudják használni, mint én. Ennek viszont az a következménye, hogy az ápolónők nem tudják, hogy mihez kezdjenek velem – végül apu kénytelen nekik pár fogást megmutatni, amivel elboldogulnak. A végére már egészen belejönnek.
Este 6 óra van, és az ágyszomszédom, aki Parkinson-kóros, percre pontosan, megkezdi szokásos esti műsorát. Azzal kezdi, hogy egy szál pelenkában flangál a folyosón, és a nővérektől a gyógyszereit követeli. Minden szemet szigorúan számon tart, és ha az egyik hiányzik, vagy nem a szokásos piruláját kapja, már reklamál. Ilyenkor aztán a nővér türelmesen elmagyarázza, hogy az orvos másfajta gyógyszert írt fel neki.
Pár percre lenyugszik, de rövidesen már Feri bácsinak, a másik szobatársamnak könyörög, hogy segítsen neki felállni az ágyról. Elkezdődik egy két órán át tartó céltalan jövés-menés, mintha valami rejtett nyugtalanság hajtaná. Én az ágyamból figyelem. A napnak ebben a szakában a legaktívabb.
                                                                                                    Sztakó Zsolt