A könyvek varázsa

Miután újra megtanultam olvasni, először csak a jó öreg elsős könyvemből olvastam mondókákat, versikéket, rövidebb meséket, de már ez is nap mint nap újabb sikerélményeket jelentett. Amikor kibetűztem egy újabb szót, és összeállt az értelmes mondat – hát az katartikus érzés volt.
Az agyam úgy szívta magába az újból felfedezett ismereteket (mivel ezeknek jórészt már a betegség előtt is birtokában voltam, csak hát a kóma lenullázta az agyamat), mint a szivacs a vizet.
Aztán a mesék és mondókák után felfedeztem a gyermek- és ifjúsági irodalmat a Delfin Könyvek formájában, amely a Móra Kiadó sorozata volt. Az első delfines könyv, amelyet elolvastam, Búvár Kund története volt, aki Pozsonynál meglékelte a Magyarországra törő német császár hajóit.
Ezek a könyvek bevezettek egy elvarázsolt birodalomba, amely korlátlan és szabad volt, hiszen a fantáziámra hagyatkozhattam. Merthogy együtt építgethettem ezt a birodalmat azokkal a szerzőkkel, akiknek a könyveit épp olvastam – és ez így csodálatos játék is volt. Ekkor fedeztem fel, hogy a fantázia csodás adomány, amelynek a segítségével sok mindent pótolhatok, amit az élet megtagadott tőlem.
Utána már nem volt megállás, faltam a könyveket, és ha a családból valaki Magyarországra ment, mindig ott volt a kívánságlistán, hogy milyen könyvet hozzon. De a magyarországi rokonok is tudták, hogy ha hozzánk jönnek, és örömet akarnak szerezni nekem, akkor könyvvel biztosra mehetnek.
Azonban nekem még egy problémát is meg kellett oldanom. Mivel a delfines könyvek puha fedelűek voltak, könnyen becsukódtak, ezért tartani kellett őket, hogy nyitva maradjanak. Ezt úgy oldottam meg, hogy a bal kezemet ráhelyeztem a könyvre, és így fogtam le a könyv bal oldalát, a jobb kezemmel pedig, amelyik jobban funkcionált, a könyv jobb oldalát tartottam, valamint lapoztam.
Karl May (vagy ahogy akkoriban mondták, May Károly) indiános könyveit szerettem a leginkább olvasni. Így lettek a közeli ismerőseim Winnetou és Old Shatterhand, a prémvadászok, aranyásók, sápadtarcúak és rézbőrűek. Évekkel később tudtam meg, hogy Old Shatterhand alakját Karl May Xantus Jánosról mintázta, és roppant büszke voltam, hogy gyerekkori hősöm tulajdonképpen magyar ember.
Még sorolhatnám a könyvcímeket és az írók nevét, akik gyerekként meséikkel elringattak… és igen, tanítottak is a történeteikkel.
Bátran mondhatom, hogy az ő könyveik voltak az én tankönyveim, minden író a mesterem volt, a szerkesztők pedig, akik magyarázó jegyzetekkel látták el a könyveiket, voltak az én tanáraim.
Nem a legrosszabb iskola.
                                    Sztakó Zsolt