Az asztalka

A falubéli asztalossal csináltattunk egy asztalkát, amelyet a kerekesszékre lehet szerelni, így aztán mostantól akkor is tudok olvasni, amikor az udvaron vagyok. Csak az asztalra fektetem a könyvet, mert a kezeim gyöngék hozzá, hogy megtartsák, és már olvashatok is.
Eddig az volt, hogy ha az udvaron voltam, csak tétlenül nézelődtem. Vagy ha már nagyon untam magam, valaki felolvasott, mint régen – legtöbbször Baba, a nővérem. Most azonban már ilyen tekintetben is önállóbb vagyok, aminek – talán mondanom se kell – nagyon örülök.
Akkoriban kaptam rá az orosz klasszikusokra is, akikből anyu könyvtárában sok volt. Ő a prágai Magyar Kultúrától rendelte a könyveket, ahonnan évente kétszer érkezett katalógus, amelyből választani lehetett – most már én is aláhúzom az engem érdeklő címeket. A Világirodalom Remekei sorozat összes vászonkötésű kötete megvan a könyvtárunkban, és én ezekből a kötetekből szereztem az első áttekintést a virágirodalomról.
És ahogy az előzőekben írtam, engem főként az orosz klasszikusok nyűgöznek le. Ahogy a szenvedélyek vihara kibontakozik az Anna Karenina lapjain, vagy ahogy Dosztojevszkij az emberi lélek mélységeit az olvasó elé tárja Raszkolnyikov személyén keresztül.
Akkor természetesen még nem gondoltam át ilyen tudatossággal ezeket a dolgokat, csak azt éreztem, hogy általuk egy izgalmas, új világba pillanthattam be.
Még azokat a részeket is szerettem, ahol hosszú filozófiai vitákba bonyolódtak a szereplők, ami, valljuk be, se Tolsztoj, se Dosztojevszkij regényeiben nem túlságosan ritka. Merthogy ők ketten voltak a kedvenceim. Ezért aztán, ha nem tűnne nagyképűnek, azt is mondhatnám, hogy tőlük tanultam meg gondolkodni.

***

Persze azon az asztalkán a könyv mellett más is elfért – például a sakktábla. Mint a legtöbb dologgal, ezzel is úgy vagyok, hogy nem tudnám megmondani, hol tanultam meg. Valahogy rám ragadt. A lépéseket a szomszéd kislánytól tanultam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyből a játék rabja lettem – inkább a szépen faragott bábuk ragadták meg a fantáziámat. Addig nyaggattam anyuékat, amíg az egyik pesti útjukról egy sakk-készlettel tértek haza. Most már volt sakk-készletem, kéne is valamit kezdeni vele. Nagyapám, még katonakorából emlékezett a lépésekre, úgyhogy kezdetben vele vívtunk késhegyre menő csatákat. Egyformán nem tudtunk sakkozni, ezért aztán rendszeresen összevesztünk azon, hogy melyikünk lépése volt a helyes. Akkor még az újságokban volt sakkrovat, és én minden játszmát lejátszottam a táblán, a feladványokat is igyekeztem megfejteni. Szóval, így teltek akkoriban a mindennapjaim.
                                                                                                                 Sztakó Zsolt