A fogyatékos értelem híres magyar kutatója: Szondi Lipót

A beskatulyázás jól ismert fogalom a színészek, énekesek körében. Olyasmit jelent, hogy egy-egy emlékezetes szerep annyira összenő az előadó nevével, hogy a közönség csak azt az oldalát ismeri a különben sokoldalú művésznek. A jelenség azonban jelen van az élet más területein, például a tudománytörténetben is. A beskatulyázás jól ismert fogalom a színészek, énekesek körében. Olyasmit jelent, hogy egy-egy emlékezetes szerep annyira összenő az előadó nevével, hogy a közönség csak azt az oldalát ismeri a különben sokoldalú művésznek. A jelenség azonban jelen van az élet más területein, például a tudománytörténetben is. Ennek egyik példája Szondi Lipót (1893–1986). Ha tudnak is róla valamit, akkor az kimerül a sorsanalízis, Szondi-teszt fogalmak említésében. Pedig – s ez indokolja szerepeltetését a Carissimi hasábjain – az orvosok közül Magyarországon az elsők közt foglalkozott az értelmi fogyatékos „betegekkel”. 1925-ben kiadott A fogyatékos értelem című könyvét még ötven évvel később is a kérdés legjobb magyar monográfiájának tekinti egykori tanítványa, a szépíróként és orvostörténészként is ismert lélekgyógyász, Benedek István (1915–1996). A másik oka a Carissimiben való megemlékezésnek: föl-dink volt, hiszen 125 évvel ezelőtt, 1893. március 11-én Nyitrán született. Tehát nem „egy felvidéki falucskában” – ahogy Benedek állítja –, hanem az akkoriban több mint 13 000 lakosú – közülük 3753 zsidó felekezetű – „rendezett tanácsú városban”, Nyitra vármegye székhelyén. A család eredeti neve Sonnenschein volt. Benedek korrigálásra szoruló adata abban a tanulmányban olvasható, melyet az egykori tanítvány Szondi 80. születésnapja alkalmából közölt róla A gyógyítás gyógyítása (1978) című kötetben. Benedek szerint „apja cipész volt, vallásos zsidó, tizenhárom gyerekkel, kik közt ő volt az utolsó előtti. Idősebb testvérei hozták fel Budapestre négyéves korában, ők taníttatták”.  Orvos fivérének hatására ő is ezt a hivatást választotta. Pesten szerzett orvosi oklevelet közvetlenül a „nagy háború” után, 1919-ben. A háború egy részét medikusként a fronton töltötte mint szanitéc. Benedek szerint itt volt része olyan megrázkódtatásban – ma stressznek mondanánk –, amely figyelmét már ekkor a „sors” felé irányította. Hetekig unatkoztak a lövészárokban, aztán egy másik helyre vezényelték. Pár óra múlva azonban vissza kellett térnie, ugyanis rövid távolléte alatt bombatalálat érte a segélyhelyet: két medikustársa meghalt, és az ő helyére beosztott orvos sokkos állapotba került.  Orvosi pályáját a többi kollégájához hasonlóan kezdte a pesti Apponyi Poliklinikán. Hamarosan az akkoriban megszülető új tudományág, a belső elválasztású mirigyek hormonjait kutató endokrinológia egyik első magyar szakorvosa lett. Érdeklődött azonban az alkattan, az örökléstan (genetika), az embertan (antropológia) szintén forrásban lévő kérdései iránt is. Mindezeket nem egymástól elszakítva kutatta, hanem szintézisre törekedve, az embert egységes biológiai lénynek tekintve. Kora tudományának egyik sokat vitatott kérdése az volt, hogy mitől olyan az ember, amilyen. Két – gyakran szélsőséges – felfogás állt egymással szemben: egyesek szerint az ún. belső (endogén), azaz öröklött, mások szerint viszont a külső (exogén) tényezők, a környezet, a külvilág alakítja ki / határozza meg döntő módon az ember egyéniségét. A kérdés első tudományos felvetője az angol Francis Galton (1822–1911) Shakespeare A vihar c. drámájából kölcsönözte a „nature” (természet, öröklődés) – „nur-ture” (táplálkozás, nevelés, vagyis a környezet) szójátékot. Babits Mihály fordításában az illető részlet: „Ördög, született ördög; nem ragad rajt / Az emberséges nevelés…”  Galton Shakespeare-hivatkozására Czeizel Endre, a nemrégiben elhunyt kiváló magyar orvosgenetikus hívja fel a figyelmet Az emberi öröklődés (1983) c. könyvében. Jelezve ezzel, hogy a kettős hatás – az ember belsejében lévő hajlamok, gének, ösztönök, ill. a külvilág nevelő, formáló ereje – jól ismert volt már a korábbi századok nagy elméi előtt is. Nos, amikor Szondi fiatal orvosként elkezd foglalkozni a „fogyatékos értelemmel”, sokan ilyen, nem nevelhető, „született ördög”-nek tekintik az értelmi fogyatékosokat. A 19. század végéig nemigen törekedtek a „veleszületett” és a „szerzett” fogyatékosság elkülönítésére sem. A győri születésű Ranschburg Pál (1870–1945) orvos, elme- és ideggyógyász 1905-ben fogalmazta meg az értelmi fogyatékosság kutatásának célját: az intellektuális teljesítőképesség mérésével módszertant adni a fogyatékosokkal foglalkozók kezébe, a fogyatékosok kezeléséhez, életmódjuk kialakításához, a megelőzés lehetőségeinek feltárásához. Ranschburg 1899-ben alapította meg az első magyar „pszichofizikai laboratóriumot”. A megnevezésben szereplő fizika szó arra utal, hogy a lélektanban (pszichológiában) is a fizikában bevált kísérletek, mérések – pl. az ún. reflexidő mérése – eredményeire kell támaszkodni. Ranschburg 1916-ban lett az Apponyi Poliklinika főorvosa, és rövidesen iskolát teremtett. Egyik legkiválóbb tanítványa Szondi Lipót volt.  Czeizel szerint az értelmi fogyatékosság kutatásában a kóreredeti (etiológiai) szempont megjelenése Szondi nevéhez fűzhető. A már említett, a Magyar Gyógypedagógiai Társaság kiadásában 1925-ben megjelent 364 oldalas A fogyatékos értelem c. monográfiája a címben szereplő tárgyat az alkat (konstitúció) szemszögéből vizsgálja. Leszögezi, hogy „az értelmi fogyatékosság … mindig valamely öröklött értelmi alkat és a milieu (környezet – K. L.) egymásra hatásának eredménye”. Ezért a konkrét fogyatékosság okának, eredetének kiderítése csak úgy lehetséges, „ha sikerül először az öröklött értelmi alkatot megállapítani, másodszor, ha módunkban van az öröklött hajlamokra beható valamennyi külső tényezőt kideríteni”. Említettem, hogy Szondit az endokrinológia is az úttörői közt tartja számon. Így nem meglepő, hogy könyvének „talán legértékesebb része a vérmirigyek hibáinak az értelem fogyatékosságaival való összefüggéséről értekezik” – írja a kiadványt a Gyógyászat c. lapban ismertető Máday István. A vérmirigyeket ma belső elválasztású mirigyeknek nevezzük, az „összefüggések” hátterében az általuk termelt hormonok hatása rejlik. Ezeket az összefüggéseket Szondi a budapesti állami kisegítő iskola diákjain vizsgálta, és az eredményeket „gondos kórrajzokkal és jó fényképekkel” illusztrálta.  Az 1922-ben alakult Gyógypedagógiai Társaság egyik legaktívabb tagja volt. A Társaság II. országos értekezletén tartott, Az értelmi fogyatékosságok kezelésének újabb útjairól c. előadását 1926-ban a Gyógyászat c. szaklap közölte. Előadásában így határozta meg az értelmi fogyatékosságot: „az elme azon állapota, melyben a gondolkodást szolgáló erők a normálisnál gyengébbek”. Itt is felhívta figyelmet a kóroktani megkülönböztetés fontosságára. Az értelmi fogyatékosságnak három fajtáját különbözteti meg: 1. elfajult, degenerált – ez „öröklékeny”; 2. abnormis – „álörökléses” (pl. alkohol okozta fogyatékosság); 3. beteg – „szerzett és nem öröklékeny” (pl. agyvelő-/agyhártyagyulladás utáni állapot).  1930-ban létrehozta a Fogyatékosok családi kataszterét, amely öt évvel később már 300 család 8000 tagjáról tartalmazott orvosgenetikai adatokat. Később a Gyógypedagógiai Kórtani és Gyógytani Laboratórium vezetője lett a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán. A laboratórium – többek közt – a fiatalkorú bűnözők orvoslélektani vizsgálatát végezte, és a vizsgálatok alapján szakvéleményt készített a bíróság vagy rendőrség számára. A széles körű családkutatás, az egyenes és oldalági rokonság teljes feltérképezése, a mélylélektani tesztek alkalmazása, kétoldali koponyaröntgen-felvétel stb. feltárta a rossz „sorsra” jutott fiatalkorú bűnözésének belső és külső hátterét. Ekkor érett be Szondinak az olasz fronton a „sors” iránt felébredt érdeklődése. Benedek, aki ekkortájt lett Szondi munkatársa, így emlékezik az 1936-ban történt eseményre: „Behívott szobájába, elém rakott nyolc förtelmes arcképet, és így szólt: – Válasszon ki közülük két rokonszenveset és két ellenszenveset. Vagyis ekkor kezdte kidolgozni a Szondi-tesztet… elindult útjára az a tan, melyet Szondi sorsanalízisnek nevezett el.”A sorsanalízis (sorselemzés) lényegét egy modern tankönyv (Bánkuti–Both–Csorba: A kísérletező ember, 2006) így mutatja be: Szondi azt kutatta, hogy mennyire meghatározott az ember életútja, sorsa. Nyolc ösztönpárt tételezett fel, és úgy vélte, hogy mértékük és kombinációik a génjeink által meghatározottak. Életünk minden fontosabb eseményét (pálya- és párválasztás stb.) ezek az ösztönök irányítják, úgy, hogy nem is veszünk tudomást róluk. Ezeknek az öntudatlan késztetéseknek a vizsgálatára fejlesztette ki a már fentebb említett arcképekből álló sorozatot, a Szondi-tesztet. Szondi látásmódja szerint „életünk állandó küzdelem, hogy a genetikailag előre programozott sorsnak megfelelő, de mégis elfogadható választásokat végzünk”. Ma is vitatott elmélete a pszichológia és a genetika közt próbált meg kapcsolatot teremteni. Nem tudom, elvégezte-e Szondi saját sorsának elemzését. Utólag úgy tűnik, hogy az ő sorsát inkább a külső, kényszerítő tényezők határozták meg. 1944-ben – zsidó származása miatt – a németek koncentrációs táborba hurcolták. Ezt túlélve Zürichben telepedett le, tudván, hogy a „felszabadulás” révén szovjet behatás alá került Magyarországon a lélektan és a sorsanalízis művelésére nem lesz lehetősége. A Zürichben alapított „általános mélylélektani oktató és kutató intézet, különös tekintettel a sorslélektanra” nevű Szondi-intézet hamarosan az ilyen irányultságú kutatók Mekkája, a sorsanalízis pedig a löweni egyetemen tantárgy lett. Szondi a Sorbonne díszdoktoraként hunyt el 1986. január 24-én a svájci Küsnachtban. A szülőhelye szerint illetékes, 1992-ben megjelent Slovenský bio-grafický slovník V. kötetében (R–S) nincs Szondi címszó… 

Dr. Kiss László

Megjelent a Carissimi 2018/4-es számában