Jubileum

Az ipolysági könyvtár idén ünnepli fennállásának hetvenedik évfordulóját. A jubileum alkalmából ünnepi estet szerveztek a könyvtárban november 23-án, engem is meghívtak, de sajnos, le kellett mondanom. November elején kaptam meg Moys Magdinak, a könyvtár megbízott vezetőjének a levelét, és akkora már visszajöttünk Somorjára. Magam helyett azonban ezt az üzenetet küldtem. Röviden összefoglalom benne azt a négy évet, mióta Somorján élünk.
…
Üdvözlet az olvasónak!
Igen, az olvasónak üdvözlet jár. Manapság ugyanis a legnagyobb kincs az olvasni, gondolkodni hajlandó ember! És hát mi, írók ugyan kinek írnánk a könyveinket olvasók nélkül? Ezért aztán becsüljük meg az olvasót, és soha ne próbáljuk meg átverni azzal, hogy nem a tőlünk telhető legjobbat nyújtjuk át neki.
Sajnálom, hogy most nem tudok Veletek, Önökkel lenni, de jelenleg Somorján élek, lélekben azonban mindig is az Ipoly mentét fogom az otthonomnak tekinteni.
2014. november 15-én jöttünk el Százdról, hogy Somorján találjunk új otthonra. Azért emlékszem ilyen pontosan a dátumra, mert aznap is helyhatósági választások voltak, éppen úgy, mint nemrég.
Előtte, még októberben a Zalabai Zsigmond Városi Könyvtárban az írói bemutatkozásom is megtörtént a somorjai közönségnek, amit az idén fájdalmasan korán elhunyt Pogány Erzsébet szervezett meg. Korpás Árpi barátom, aki szintén ott volt a bemutatkozáson, az 1552 című regényemről beszélt, rendkívül élvezetesen.
Pogány Erzsi, a Felvidék.ma hírportál igazgatója nemcsak a barátom volt, hanem a munkaadóm is. Még 2012-ben ajánlotta fel, hogy legyek a hírportál munkatársa. A Felvidék.ma közölte 2015-ben Feljegyzések a Morda aljáról címmel önéletrajzi esszésorozatomat, amelyben a gyerekkoromtól kezdve, a betegségem kezdetén és íróvá válásomon át feldolgoztam azt az ötven évet, amely úgy lepergett, mint a homokszemek.
2016-ban Tóth Erikával, a Carissimi szerkesztőjével összedugtuk a fejünket, hogy népszerűsítsük a Carissimi honlapját. Ekkor indult el a blogom Egy kripli naplójából címmel; sokan jól fel is háborodtak rajta, nem érezve ki a címből az iróniát. A blogon heti rendszerességgel beszámolok olvasóimnak arról, ami velem történt. Nem tudom, más hogy van vele, de nekem igenis fontos, hogy élő kapcsolatban legyek az olvasóval, és ne csak akkor halljon rólam, amikor új könyvem jelenik meg. Ez az utóbbi veszély azonban engem mostanában nem fenyeget a könyvkiadás áldatlan helyzetét látva, amikor neves írók is a Facebookon gyűjtik a pénzt, hogy a könyveiket kiadhassák. No de nem panaszkodással akartam befejezni ezen a szép ünnepen.
Az utolsó pár mondat legyen a köszöntésé.
Az ünnepeltnek kívánok újabb legalább hetven évet, hogy szolgálja Ipolyság olvasóközönségét! Mert ez azt jelenti, hogy még lesznek kultúrát, olvasást szerető emberek. És akkor már olyan nagy baj nem lehet.
                                                Sztakó Zsolt