Carissimi jótékonysági alap
Nem tudom, mikor határoztam el, hogy a rosszat, a negatívat nem vagyok hajlandó észrevenni, hanem csak a szépet, a pozitívat. És ez most nem a manapság annyira divatos pozitív gondolkodás szöveg akar lenni, amit drága pénzen akarnak eladni nekünk, hanem saját élettapasztalat, amelyet öt évtized érlelt meg.
A negatív tapasztalatokra nem lehet építkezni, mert csak rombolni tudnak, ezért a legjobb elengedni őket. Nem szabad engedni, hogy a személyiséged részévé váljanak, mert akkor átveszik az irányítást.
Ezt pedig azért bocsátom előre, mert biztosan lesznek, akik túl naivnak fogják tartani ezt a beszámolót a kórházban eltöltött napokról. Kiemelhetnék dolgokat, amelyek nem tetszettek, és akkor ennek a szösszenetnek is sötétebb volna a tónusa. Én azonban inkább azokra a remek emberekre helyezem a hangsúlyt, akiket ott megismertem, és akik őszintén segíteni akartak.
…
Merthogy január 27-én, egy hét csúszással, bevonultam Pozsonyba az Irgalmasok kórházába, ahol az eredetileg tervezett három nap helyett ötöt töltöttem.
Másnap, kedden került sor a gyomortükrözésre, amelytől, rajtam kívül, mindenki tartott a környezetemben, hogy hogyan fogom viselni. Végül is minden simán ment. Igaz, ehhez az is kellett, hogy némileg letompítsanak.
Még egy implantátumot is elhelyeztek az epevezetékben, amely a következő három hónapban tágítani fogja.
Szerdán aztán közbejött egy CT-kivizsgálás. Csütörtökön a doktornő nem volt bent a kórházban, így a hazajövetel péntekre maradt.
Dióhéjban ez az öt nap története.
Sztakó Zsolt