A borító – utolsó simítások

Az történt, hogy június első vasárnapján Gábor keresett, hogy a képeknek, amelyeket az Életem történetei-be szántam, gyenge a minőségük, a nyomdában nem tudnak velük mit kezdeni. Nekem rögtön Ákos ugrott be, hogy ő ebben profi, és talán tudna segíteni. Úgyhogy átküldtem neki a fényképeket.
Nem telt bele fél nap sem, és Ákos vissza is küldte a klasszul feljavított képeket. Úgyhogy most már be lehetett őket tördelni a könyvbe.
Egy ideje már beszéltük Ákossal, hogy az egyik könyvemnek a borítóját ő fogja tervezni. És hát ennek most érkezett el az ideje. Szóval, felvetettem az ötletet Gábornak, a válaszából azonban kiéreztem, hogy nem nagyon bízik a javaslatomban.
Mindazonáltal nagylelkűen belement. Azzal a feltétellel, hogy a saját grafikusával is csináltat egy tervet. Mint írta, legalább lesz miből választani.
Nem számítottam rá, de még aznap este megkaptam Ákostól a terveket, és továbbküldtem Gábornak. Ákos ugyanis nemcsak egy borítótervet készített, hanem ötöt, hogy legyen miből választani. A baj csak az volt, hogy nekem más volt a favoritom, mint neki.
Nekem az a kép tetszett, amelyen a házunk előtti teraszon vagyok látható, Gábornak pedig az, amin tizenkilenc éves önmagam vagyok az írógép előtt. Végül mégis az lesz a borító, melyet ő akar.
Egyrészt azért, mert a családban rajtam és Ákoson kívül mindenki másnak szintén az a terv tetszett. Másrészről pedig Gábornak nagyobb tapasztalata van könyvek szerkesztésében, mint nekem, és nincs rá okom, hogy ne bízzak az ítéletében.
Kivált, hogy még lobbizott is, hogy az ő favoritja legyen a borító. Mint írta: hosszú évek óta ez a legjobb borító, amelyet látott.
Mondhattam én ezek után nemet?
                                    Sztakó Zsolt