Megkésett emlék

Május elején volt Pogány Erzsi halálának második évfordulója. Az alábbi levelet még tavaly decemberben írtam:

Drága Erzsi!

Idén lennél hatvanéves, de fizikai valódban immár másfél éve nem vagy köztünk. Csak azért se írom le, hogy meghaltál! Egy régi bölcsesség úgy tartja, hogy senki se hal meg igazán addig, amíg vannak, akik emlékeznek rá. Ezek szerint Rád még szép hosszú élet vár. Hiszen nemcsak a barátaid őrzik az emlékedet, hanem az egész életműved is, amit ötvenegynéhány év alatt létrehoztál.

Az idei kerek évforduló alkalmából a legfontosabb szellemi gyereked, a Szövetség a Közös Célokért emlékkönyvet adott ki a tiszteletedre, sok-sok privát fotóval a gyerekkorodtól kezdődően. Az emlékkönyv bemutatója a múlt héten volt a somorjai Zalabai Zsigmond Városi Könyvtárban, ahol rengetegen gyűltünk össze, barátaid, tisztelőid. Az este bizony nem szűkölködött megható pillanatokban, amikor elhomályosultak a tekintetek, ám a derű se hiányzott, amikor a barátaid elmeséltek egy-egy Veled kapcsolatos anekdotát. És így volt ez az este kerek, mert aki ismert Téged, az tudja, hogy alapvetően a Te személyiséged is derűs volt.

Ha most mégis a sarokba szorítanának, hogy egy szóval jellemezzelek, akkor az a szó a JÓINDULAT lenne. Így, csupa nagybetűvel.

Mint azt a visszaemlékezők nemegyszer hangsúlyozták, ha közvetlenül nem tudtál is valakinek segíteni, akkor közvetve segítettél. Gyakran még az ellenségeidnek is. Persze úgy, hogy ők ezt ne tudják meg. És ez mutatja az emberi nagyságodat is!

Mondom, remek este volt az ott, a könyvtárban, együtt a barátaiddal, családoddal, Rád emlékezve. Engem mégis egész idő alatt egy kérdés foglalkoztatott. Vajon, ha Te ott lettél volna, mit szóltál volna az ilyen „személyi kultuszhoz”? Hiszen, aki ismert, az tudja, hogy Tőled távol állt az ilyen felhajtás.

Mint azt az utolsó rádióinterjúdban is elmondtad, Te igazi háttér ember vagy, aki annak örül, ha az ügy, amiért dolgozott, sikerül, de nem áll be a sorba a jutalomért.

Isten éltessen, Erzsi!

Sztakó Zsolt