Covid 2

Anyu mostanában egyre többet panaszkodik, hogy mennyire rosszul tűri a bezártságot és mennyire hiányoznak neki azok a délutánok, amikor együtt mentünk a klubba.
A múlt héten azzal fejeztem be, hogy körüljárom, a járvány hogyan változtatta meg az életünket, és minket. Hogy mást ne mondjak, ez a néhány hónap felértékelte a társas kapcsolatainkat. Kiderült, hogy a digitális tér nem képes pótolni a személyes kapcsolatokat. Egy jó hangulatú családi összejövetelt vagy bulizást a barátokkal nem pótolhatja a videócset. Nem beszélve a közösségi portálok őszintétlen, hazug világáról. A kettő úgy viszonyul egymáshoz, mint a homokozó a homokbányához.
Remélem, sokáig nem feledjük ezt a leckét, hogy virtuális tér ide, közösségi portálok oda, az ember mégiscsak társas lény, akinek szüksége van mások társaságára.
Azt hihetnénk, hogy ezek a hónapok csak nekünk ilyen nehezek, akik mégiscsak egy másik kor gyermekei vagyunk. A gyerekeink azonban már beleszülettek a digitális korba, és otthonosan mozognak benne. Ezzel szemben már az oktatásban is gondot jelent, hogy nem találkozhatnak a kortársaikkal már hónapok óta. Most vannak a legérzékenyebb korban, amikor megtanulnak közösségben élni. Életre szóló barátságok alakulnak ki, megtanulják megvívni saját harcaikat. Most pedig mindez megakadt pár hónapra. Ez nem tűnik soknak, a kutatók mégis már most elveszett nemzedékről beszélnek.
Hogy miért, azt nem az én feladatom kifejteni, de tény, hogy egyre több a depressziós gyerek.
És most kíváncsi lennék a te véleményedre is, aki ezt a posztot olvasod. Örülnék neki, ha hozzászólásban megírnád, hogy te hogyan éled meg a karantént!
                                    Sztakó Zsolt