Családi krónika

2021. július 3-án volt a temetés. Pontosan egy hónapra rá, hogy apu meghalt. Életem legszörnyűbb ébredése volt az a reggel, amikor Márti megtelefonálta, hogy apu meghalt. Elveszettnek éreztem magam, pánikba estem, habár már február óta próbáltam magamat szoktatni a gondolathoz, hogy elmegy, abban a pillanatban azonban mindent felülírt a veszteség érzése. Mert mondjon bárki bármit, az ember ilyenkor elsősorban saját magát siratja. Hogy elment valaki, aki tátongó űrt hagyott maga után. Jöhet ugyan valaki, aki ezt az űrt betömködi, de ő már nem lesz ugyanaz.
Az orvos januárban közölte Mártival, hogy apunak csak hónapjai vannak hátra. Aztán májusban befeküdt a kórházba, hogy infúziókkal felerősítik, de bent elkapta a covidot. Pár napra rá, hogy a második oltást is megkapta. Az a három hét törte meg őt lelkileg. Három hétig egyedül lenni egy szobában, és csak szkafanderbe öltözött embereket látni, maga a pszichológiai horror. Naponta beszéltek anyuval telefonon, és apu naponta könyörgött, hogy hozzuk haza, de amíg fertőző volt, nem engedték. Aztán a harmadik hét végén Márti már nem engedett, amikor a kórház akadékoskodott, hogy még a hétvégét töltse bent. A viszontlátás felkavaró volt, mivel a kórházba még a saját lábán ment, de ott annyira leépült, hogy haza már kerekesszékben hozták, és míg itthon volt, az időt nagyrészt a fotelben ülve töltötte.

A hétvégén eljött Timi Ákossal, ez felrázta őt a letargiájából. Pár lépést már megtett, habár egyfolytában panaszkodott, hogy nem kap levegőt. A következő egy hét terhét főként anyu viselte, hiszen kettőnket kellett gondoznia. Habár Márti naponta többször is megjelent, hogy segítsen neki. Végül a rá következő hétfőn vitték vissza a kórházba, miután hajnalban a vécén összeesett. Szerdán anyu még bent volt nála. Így jött el az a szörnyű péntek reggel, amivel a szösszenetet kezdtem…

Folyt. köv.

Sztakó Zsolt