Figyelem!

Anyának lenni látássérültként

„Megkérdeztem, hogy van-e haja”

Hóka Tímea szereti a kihívásokat és a kalandokat. Súlyosan látássérült, csak a fényt érzékeli. Egyetemet végzett, doktorátust szerzett. A Vakok és Gyengénlátók Szlovákiai Uniójának munkatársa. Járt Angliában, önkéntes volt Görögországban, szakmai ösztöndíjas az Egyesült Államokban. Szereti a természetet, sportol: gyalogol, mászik, evez, tandemkerékpározik. Szeptemberben pedig elkezdődött élete legnagyobb kalandja: édesanya lett. Kislánya született, Hanna.

– Az egész időszakot, amíg vártam őt, nagyon jól viseltem. Testileg teljesen jól éreztem magam, kilométereket gyalogoltam. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen problémamentes lesz. Ha tudtam volna, sokkal hamarabb mertem volna rá vállalkozni. Gondolni sem mertem, hogy ilyesmire képes vagyok. Elsősorban természetesen a látássérülésem miatt. A párom, Slavo is látássérült, bár ő csak gyengénlátó, elég jól tudja használni a látását, s ez nagy előny.
– Milyen tapasztalataid voltak az orvosokkal? Hogyan viszonyultak hozzád?  
– Szerencsére nem volt velük rossz tapasztalatom. Kezdetben nagyon tanácstalan voltam, mert új helyzetnek néztem elébe. Ezért a barátnőimet kértem meg, hogy ajánljanak orvost. Az első nem volt túlságosan kommunikatív, csak arra felelt, amit kérdeztem, és mivel fontos volt, hogy minél többet tudjak meg arról, mi vár rám, mást kerestem. A konzultációkra a párom is mindig elkísért. Látássérült barátnőim, ismerőseim elmondták a saját tapasztalataikat, melyik szülészeten mennyi segítségre számíthatok. Tanácsukra a pozsonyi Cirill és Metód Kórházat választottam. Az is érdekelt, hogy ha majd otthon leszek a kisbabával, akkor az hogyan zajlik. Mihez kell segítség, és mit tudok egyedül is megoldani. Jó volt előre tudni, hogy körülbelül mi vár rám. Persze legjobban akkor tudja az ember, ha már benne van, de legalább volt valami elképzelésem, mire készüljek, hogyan kell megszerveznem valami segítséget.
– Apás szülés volt?  
– Császármetszéssel történt. Közben nem lehetett bent, csak a szomszéd helyiségben. Mindjárt látta Hannát, megfoghatta, és végig ott maradhatott velem a kórházban; ez nagyon jó volt. Külön szobánk volt, és segített nekem az ellátásában. Most ugyanis az anyuka nagyon hamar megkapja a kisbabát, és törődnie kell vele. Nem tudtam elképzelni, hogy a műtét után képes lennék rá. A császármetszést a látássérülésem indokolta. A magas szemnyomásom miatt probléma lett volna a hagyományos szülés. A látásomon már nem ronthatott volna, de azt kockáztattam volna, hogy fizikailag elveszítem a szemeim. Úgyhogy ki is békültem a császármetszéssel.
– Ott volt a kockázat, hogy Hanna is látássérült lehet.
– Senki nem tudott semmit garantálni. Persze mi is tartottunk tőle. Az egyik oka lehet annak, hogy miért nem mer az ember ilyesmit vállalni: fél, hátha a kisbabának is lesz ilyen problémája. Mikor kiderült, hogy babát várok, mindketten elmentünk genetikai vizsgálatra, de még mindig nincs meg az eredménye, olyan hosszú idő kell hozzá. Ha meglesz, remélhetőleg valamit megtudunk belőle a jövőre nézve. Ott nyugtatgattak bennünket: nem kell, hogy feltétlenül örökölje. A szülészeten elvégzett első vizsgálatok alapján úgy tűnik, hogy minden rendben van. Egyelőre figyel, követi a tárgyakat a szemével, ha elé teszünk valamit. Mi azért még szemorvossal is szeretnénk megvizsgáltatni.
– Hogyan tudod őt ellátni?  
– Nagyon az elején vagyok, nincs sok tapasztalatom. Még tanulom az egészet, de már jobb, mint az első napokban volt, amikor sok mindent nem tudtam még. Mindjárt a kezembe adták. Meg tudtam érinteni, jó érzés volt, bár még a műtét hatása alatt voltam. Ugyanolyan volt, mint amikor más anyának elhozzák a kisbabát, és megérinti, nem gondolkodtam azon, hogy nem látom. Megérinthettem, örültem neki, hallottam a hangját, éreztem, hogy mellettem van. Mivel nem altattak el, beszélgettem a műtétet végző csoporttal, ezért nem hiányzott a vizuális része. Megkérdeztem, hogy van-e haja. Nekem az elején elég volt annyi, hogy minden rendben van. Az első napok nehezek voltak, mert még saját magammal is volt elég teendőm, felállni a császármetszés után és elkezdeni mozogni. Nem nagyon foglalkoztam azzal, hogyan néz ki, milyen az orra, füle, hanem hogy ezt a törékeny kisbabát hogyan kell felemelni, hogyan fogjam meg biztonságosan, hogy ne történjen vele semmi, ne ejtsem le, hogyan megindítani a tejet, hogy tudjon enni.
– Miben van szükséged segítségre, és kire támaszkodhatsz?
– A szülészeten a nővérek segítettek, és a párom. Ő sok mindent elvégzett. A nővérek megmutatták, hogyan kell fürdetni. Közben fogtam a nővérke kezét, ahogy ő fogta Hannát, hogy aztán én is el tudjam végezni, de ott még nem csináltam önállóan. Amikor hazakerültünk, a párommal közösen fürdettük, és asszisztenseim is vannak. Az egyik kimondottan a fürdetésben segít. Igyekszem én végezni, ő csak vizuális kontrollként van jelen, felügyeli, hogy ne történjen baj.
– Az asszisztenst kirendelték melléd, vagy magadnak kellett biztosítani?
– Asszisztensem korábban is volt, segített bevásárolni, hivatalos ügyeket intézni, elkísért ismeretlen helyekre. Mivel most teljesen új helyzetben vagyok, új dolgokban is segít. Ha például kimegyünk sétálni a babakocsival, vagy valahová el kell mennünk, csak asszisztenssel tudom megoldani.
– A tisztába tevés is alapdolog.
– Azt még akkor tanultam, amikor vártam Hannát. Nemcsak az asszisztensem, hanem a Vakok és Gyengénlátók Uniójától a rehabilitációs oktató is segített, megtanított, hogyan kell tisztába tenni a kisbabát, pelenkát cserélni, játék babán próbálgattuk. Persze nem olyan, mint az igazi, de nagyjából megtanultam, hogyan kell a pelenkát megfogni, kibontani, beragasztani, alátétet alája tenni; ezt ki tudtuk próbálni a gyakorlatban.
Vannak dolgok, amelyeket egyedül is képes vagyok megcsinálni, és vannak, melyekhez kell a segítség, s ez már szervezést igényel. Előre meg kell beszélnem az asszisztensekkel.
– A nagyszülők hogyan fogadták a kis unoka érkezését? Nem tartottak tőle, hogy nehéz feladat lesz a számodra?
– A szüleim először megijedtek, hogyan fogok boldogulni, mi minden vár rám, de maximálisan segítettek, amiben lehetett. Aztán mikor látták, hogy minden jól meg van szervezve, elboldogulunk vele, megnyugodtak. Annak is örültek, hogy kislány, mert a bátyámnak három fia van.
– A párod hogyan éli meg az új helyzetet?
– Nagyon jó, hogy az elejétől kezdve mindenbe be lett vonva, talán több feladat hárult rá, mint egy átlagos apukára, mert én sok mindent nem tudtam úgy elvégezni, ahogyan más anyukák. Elfogadta az új életformát, ahogy én is, de azért természetesen nehéz szituációk is adódnak. Az ember fáradt, nem alszik eleget, de a kisbaba az első. Nem mi osztjuk be az időnket, hanem Hanna irányít. Ez így is lesz egy darabig.  
Ha valaki látássérült, vagy más problémája van, amikor kisbabát vár, jó, ha igyekszik előre a lehető legtöbb információt beszerezni. Lehet, hogy aggódik, de túl kell tennie magát rajta, és ha tájékozott, jól fel tud rá készülni. Célszerű kapcsolatban lenni más anyukákkal, akiknek már van ilyen téren tapasztalatuk. Én is látom, hogy leküzdhetők az akadályok, s ez erőt ad ahhoz, hogy megbirkózzunk a nehézségekkel. Amiről azt gondoltam, hogy majdnem lehetetlen, arról kiderült, hogy nem is olyan bonyolult – vegyük csak a fürdetést vagy a tisztába tevést. Eleinte attól féltem, hogy Hanna eltörik. Azt sem tudtam elképzelni, amikor azt mondták, hogy a kisbaba mindent megmond. Tudatja, ha valami panasza van. És valóban így van: jelez mindent. Jelzi, ha éhes, ha kényelmetlenül érzi magát, csak meg kell érteni. Olvasni kell a jeleket. Intuitíve tudja az ember, vagy megtanulja.
                                                            T. E.

Megszakítás