A pillanat

Részlet egy megírandó könyvből:
Arra nyitod ki a szemedet, hogy apu ül az ágy szélén, és imádkozik. Közben a törzsével előre-hátra hajlong, mint a siratófalnál imádkozó zsidók. Minden reggeli rítus ez nála, de most, ki tudja, miért, az jutott eszedbe, hogy pár nap múlva itt a húsvét. A kedvenc ünneped.

…Így kezdődik az a poszt, amelynek a Nagyhét – a pillanat címet adtad. És hogy miért ezt a posztot választottad, hogy apuról írj? Biztosan a bevezető kép miatt. Annyira jellegzetes kép ez róla, hogy most is elsőként ugrik be, ha az alakját akarod felidézni.
Ugyanis, most nem blogot írsz, hanem apu alakját próbálod felidézni (bár még két éve sincs, hogy elment, és a fényképe karnyújtásnyira, a polcról figyel), s mint írtad, ez a kép ugrik be először. Ahogy ül az ágy szélén, és imádkozik. Naponta kétszer folyt le ez a rituálé, reggel és este. Egy idő múlva már hozzátartozott a napodhoz, és ha valamiért elmaradt, hiányérzeted volt – bár ezt még magadnak sem vallottad be.
Reggel ő kelt először, este pedig mi már húztuk a lóbőrt, amikor ő még ott kuporgott az ágy szélén. Bevallom, nem tudtam mire vélni ezt a nagy Istenhez fordulást… néha még irritált is, mert amit nem értünk, az irritál.
Aztán rájöttem.
Apámnak volt pár elintézetlen ügye Istennel. Pontosabban volt néhány olyan kérdése, amelyre csak Ő adhat választ. Arcát a kezébe temette, és mikor ilyenkor szóltunk hozzá, mintha egy másik világból tért volna vissza.
Neki nem voltak olyan kifakadásai, mint anyunak, aki impulzív alkat, hamar robban, és kikiabálja magából a fájdalmát, s mikor a plébánosunk vigasztalni próbálta, hogy Isten azoknak adja a legsúlyosabb keresztet, akiket a legjobban szeret, azzal vágott vissza, hogy akkor Isten inkább ne szeressen bennünket annyira.
Aputól azonban távol álltak az ilyen kitörések. Az érzéseit inkább elfojtotta, mert nem illettek bele az ő férfiasságról kialakított képébe. Sírni is csak egyszer láttam, amikor a nővérem férjhez ment. Emlékszem, mennyire megdöbbentem, hogy pont egy tizenhat éves kamasz vállát választotta erre a célra.
Tehát, mint írtam volt, apu nem mutatta ki az érzéseit. Talán azért is volt ez, mert első és legérzékenyebb éveit a világháború alatt élte. Annyi szörnyűségen ment keresztül a legkorábbi éveiben, hogy a történtek darócossá edzették a lelkét. Megtanulta, hogy ne mutassa ki az érzéseit, mert ez a gyengeség jele, nem „férfias”.
Szóval, csak azt akartam ezzel mondani, hogy biztosan ő is érezte annak a „keresztnek” a súlyát, ha nem mutatta is ki. Belülről azonban emésztette magát, és próbált válaszokat találni a kérdéseire. Én legalábbis így láttam őt gubbasztani ott az ágy szélén.

(Megjelent a Carissimi lap 2024/4. számában.)