Egyedül

Nem akarok sírni, mert az férfiatlan, mégis megállíthatatlanul peregnek a könnyek a szememből, aztán végigfolynak az arcomon. Most először vagyok egyedül, távol az otthonomtól, és …annyira elhagyatottnak érzem magamat! Habár néhány éve is egyedül voltam, amikor Magyarországon egyik kórházból a másikba hurcoltak, de hát az nem számít.

Alig egy hete, hogy idehoztak, Kovácsfalvára, a Marína gyermekrehabilitációs intézetbe. Itt minden olyan idegen, és ez az első pillanattól megrémít, hiába próbálom magamat tartani. Először is a nővérek csak szlovákul beszélnek, amit én alig beszélek. Habár otthon hétfőnként, mikor a magyaroktól nincsen adás, mindig a szlovák tévét nézzük, de hát abból nem sokat lehet tanulni, csak épp az alapokat, hogy ne vesszek el. Aztán a rigorózus házirend, ami otthon nincs.

Gyakran gondolok az otthoniakra is, hogy éppen mit csinálhatnak. Mit csinál Timi, a húgom? Kivel perlekedik? Mit csinál Baba, a nővérem, nagyapám, anyu?

Hallgatom a többiek szuszogását körülöttem, és egyre jobban erőt vesz rajtam az elhagyatottság érzése …annyira magányos vagyok. A torkomat szorongatja a sírás, aztán egyre följebb kúszik, míg végül eltörik a mécses.

Szinte azonnal felgyullad a szobában a villany. A gyerekek közül van, aki álmosan dörgöli a szemét az ágyán, mások az ágyam köré gyűlnek. Ők engem néznek, én pedig őket, mégse tudom megállítani a zokogást.

Nyílik az ajtó, az éjszakás nővér jön be. A többieket ágyba küldi, majd leül mellém, a hátamat simogatja, közben pedig szlovákul suttog valamit, megnyugtató hangon. Hosszú percekbe telik, amíg lecsillapodok, de még utána is sokáig szipogok, miután leoltja a lámpát, és kimegy a szobából. „Spi!” Fejemet a párnába fúrom, úgy alszom el.

***

Az udvar a kedvenc helyem, kár, hogy egyedül nem mehetünk ki, csak ha a nevelők is velünk vannak. Ennek ellenére néha mégis sikerül kiszökni, és olyankor, legalább néhány percre, a szabadság mámoros érzése kerít a hatalmába. Ráadásul még a lépcsőket se kell leküzdeni, mint otthon, csak kitolnak a kocsin az udvarra.

Az egész addig tart, amíg a nevelők észre nem veszik a szökést, és vissza nem parancsolnak az épületbe. Ilyenkor aztán rendszerint következik a retorzió, és délután nem mehetünk az udvarra, amikor a többiek kint vannak. Rendnek lennie kell.

Hétkor van a takarodó.

Sztakó Zsolt