Elment egy barát

Míg élek nem felejtem el azt a vasárnapi ebédet, mikor Erzsi néni megtelefonálta a hírt, hogy Pogány Erzsi meghalt. Azt hiszem, mondanom se kell, hogy az asztal körül mindenki ledermedt. Annyira hihetetlen volt, hogy Erzsi nincs többé, nem fogjuk többé meglátogatni, és ő se jön hozzánk.

Nem arról van szó, mert a tudatunk hátsó udvarában, valahol mélyen elrejtve, sejtettük, hogy ez lesz annak az egyenlőtlen küzdelemnek a vége, amit Erzsi a rákkal vívott – de hát tudni valamit vagy elfogadni, az két különböző dolog.

Utoljára tavaly nyáron jártunk náluk, és akkor annyira jól nézett ki, és ő is olyan bizakodó volt, hogy mi is reménykedtünk. Hiszen a rák ma már nem az a gyógyíthatatlan betegség, ami akár húsz éve is volt.

2012-ben volt a Carissimi alapítvány 10 éves jubileuma, amit Somorján a Pomléban egész napos rendezvénnyel ünnepeltek. Mivel én is a Carissimi folyóiratának a munkatársa vagyok, Erika engem is meghívott az ünnepségre, és akkor itt voltunk a Pomléban. Erzsit akkor ismertem meg.

Kedves mosolya mögött nagy szív és segítőkészség húzódott meg. Mi akkor még Százdon laktunk, és mikor eldöntöttük, hogy Somorjára költözünk, rögtön felajánlotta, hogy segít lakást keresni, és felajánlotta azt is, hogy legyek a Felvidék.ma munkatársa.

Erzsi volt az, aki 2014 őszén, mikor már Somorján éltem, közönség találkozót szervezett nekem a Zalabai Zsigmond Városi Könyvtárban, ahol a barátaim beszéltek a munkáimról, és mutattak be a somorjai olvasóknak. Rajta kívül ott volt még Tóth Erika, Haraszti Mária valamint Korpás Árpád barátom.

Ez csak két epizód barátságunkból, abból a röpke hat évből, ami nekem jutott, hogy ismerhettem őt.

Ha tehetem mindig elmondom, hogy a családomon kívül a barátaimra vagyok még büszke. Erzsi volt az egyik, akinek a barátságára büszke voltam, mert benne sose kellett csalódnom.

Hiányozni fogsz Erzsi! Nyugodj békében!