Megvédeni azt, aki kilóg a sorból – beszélgetés Kása Ildikóval

2012-ben a pozsonyi Duna utcai alapiskola első osztályában volt egy kislány, akinek betegség következtében kihullott az aranyszőke haja, ezért kendőt kellett hordania. A tanító néni szerette volna megvigasztalni és megóvni a többiek csúfolódásától. Kendőt kötött, és a kislányoknak minden reggel szebbnél szebb, kendővel kötötte be a fejüket, a kisfiúk pedig baseball sapkát hordtak. Közben pedig mindnyájan emberséget, empátiát tanultak. És nemcsak ők, hanem az iskola többi tanulója s – tegyük hozzá – pedagógusa is. Az akkori kislány ma már kilencedikes, a haja rég kinőtt. A tanító néni, Kása Ildikó szintén nagy utat járt be azóta.

Kása Ildikó óvónő, óvodaigazgató, majd alsó tagozatos tanítónő, speciálpedagógus, a Melioratio Polgári Társulás elnöke, a Segítség.ma Kárpát-medencei kezdeményezés munkatársa.

– Abban a tanévben végeztem el a speciálpedagógiát a pozsonyi Comenius Egyetemen; az értelmi sérültekre szakosodtam, s hozzávettem a diagnosztikát és logopédiát. Korábban a családban is, óvónőként is állandóan azon törtem a fejem, hogyan lehet megvédeni azt a gyermeket vagy akár felnőttet, aki egy picit más, kilóg a sorból, nem felel meg a mi vagy a többség elvárásainak. És mindig előugrik a megoldás. Előfordult, hogy négy-öt figyelem- vagy magatartás-zavaros gyerek volt az osztályban. Ilyenkor nem őket próbáltam rákényszeríteni, hogy alkalmazkodjanak a többiek tűrőképességéhez, hanem amikor már kettő-három beindult, nem tudott figyelni, azt mondtam a többieknek, hogy mindenki leáll, játszunk valamit. Több szünetet iktattam be, és nem kellett állandóan figyelmeztetnem azt a négyet-ötöt, hogy „már megint nem férsz a bőrödbe”. Megpróbálom úgy alakítani a helyzetet és a környezetet, hogy ne érezzék azt, hogy annyira mások. Már óvónőként is mindig többet szerettem volna tudni, hogyan állnak például helyt az iskolában, ezért kezdtem el pedagógiát tanulni. Mozgásgyakorlatokat iktattam be, figyeltem rájuk, védelmeztem őket. Ha valamit észleltem, leültem a szülőkkel beszélgetni, felhívtam a figyelmüket, hogy szakemberhez kellene vinni a gyereket.  
– Hogyan reagáltak?
– Nagyon rosszul fogadták. Titkon minden anya tudja, sejti, hogy valami nincs rendben, de próbálja kizárni: nem akar szembesülni vele. Egy ideig lehet hárítani, de előbb-utóbb szembe kell nézni a helyzettel. Az első beszélgetéskor nem biztos, hogy rögtön a közepébe kell vágni. A második találkozáskor lehet, hogy már egy kicsit közelebb engedi magához a gondolatot, a harmadikra teljesen sínen vagyunk. Megpróbálom rávezetni, hogy nincs nagy baj, szerencsére ma már nagyon komoly dolgokat is helyre lehet tenni, gyógyítani.
– Mivel nyerhető meg a szülő?
– Ha érzi rajtad, hogy tényleg akarsz segíteni, és tudsz is. Rendkívül nagy empátia kell hozzá. Az ő szemszögéből is tudom nézni az egészet, mert szülőként én is megéltem ilyet, ezért tudok velük empatikus lenni. Azt is megértem, amikor nem akarják tudomásul venni, mikor hárítják. Buzdítom őket, hogy ha egymást segítjük, sokat fejlődhet a gyerek. Előny, hogy gyakorló pedagógus vagyok. Nemcsak olvasmányaim alapján egy tanácsadóban ülve próbálom megmondani, hogy mit kellene csinálni az iskolában. Amiről beszélek, azt magam is megtapasztaltam az osztályban, hogy mit lehet belőlük kihozni egy négyéves ciklus alatt, hová lehet őket felhozni.
– A speciálpedagógusi szakképesítés munkaköri változást is hozott?
– Ez a tizedik tanévem a Duna utcában. Olyan problémákkal szembesültem, amelyeket meg akartam oldani, de már kevés volt hozzá az empátia. Azóta is állandóan képezem magam, tanulom a különböző terápiákat. A tanítás mellett részmunkaidőben speciálpedagógusként dolgoztam az iskolában, de az egyre gyarapodó feladataim miatt a most folyó tanévtől már csak az utóbbi minőségben. Elsősorban a tanulási és viselkedési zavarral küszködő gyermekeket segítem a tanulásban, koordinálom a gyermek és pedagógus közötti kommunikációt. Leülünk beszélgetni a szülővel, és ha szükségesnek ítéljük, elküldjük a gyermeket diagnosztizálásra a tanácsadó központba. Ha az olvasási nehézséget diszlexia okozza, és integrált oktatást javasolnak, elmondom a szülőnek az előnyeit és hátrányait. Az évek alatt sokat finomítottam a módszeremen, hogy a szülő ne érezze olyan borzasztó rossz dolognak, ha a gyermeke sajátos nevelési-oktatási igényű tanuló lesz. Kidolgozzuk számára az integrációs tervet, és elkezdjük a fejlesztését. Elhozom az óráról, vagy tanítás után, délután foglalkozom vele. Súlyosabb diagnózis esetén partnerként a családnak is be kell kapcsolódnia. Ezek alatt az évek alatt annyit fejlődtünk, hogy elmondhatjuk: inkluzív iskola vagyunk. Inkluzív csoportot hoztunk létre. Rajtam kívül tagja az iskolapszichológus, két pedagógiai asszisztens, a drogmegelőzési, a pályaválasztási tanácsadó kolléga és a fejlesztéssel foglalkozó munkatársak. Sokat foglalkozom a kollégákkal is, már természetesnek tartják, hogy mindig megyek valamivel utánuk.
– Pedagógiai pályafutásod alatt tapasztalható változás a diagnózisokban?
– Az elmúlt tíz évben feltűnően sok lett a koncentráció- és figyelemzavar (ADHD). Hat-hét éve nagyon sok szülő keres fel megkésett beszédfejlődésű gyermekkel, és általában autizmus spektrum zavar van a háttérben; egyre több az aspergeres is. Ami érdekes: folyamatosan nő a magas intelligenciájú, 120 IQ-s gyerekek száma, találkoztam olyannal is, akinek 136 volt. Velük tényleg nem tudnak mit kezdeni, nemhogy az iskolában, a saját szüleik sem. A szociális beilleszkedéssel vannak gondjaik, de írásnehézség is előfordul náluk. Egy diagnózis esetén egyszerűbb a dolgunk; ha halmozott sérülésről van szó, már nehezebb. Vannak eredményeink, persze kudarcok is. Siker, hogy akikkel diszlexia vagy tanulási nehézség miatt ötödikben elkezdtem foglalkozni, már leérettségiztek, és többen egyetemre mentek. Nem az írás a legerősebb oldaluk, de a mai technikával már sok minden megoldható. Büszke vagyok rájuk is, az iskolánkra is, hogy képesek vagyunk ilyen eredményt felmutatni. Nagy öröm, hogy enyhébb értelmi fogyatékos magyar kisgyerekekkel is tudunk foglalkozni, ugyanis a környéken nincs magyar speciális iskola. Ebben asszisztensek segítenek, ellátom őket tanáccsal, hogyan ötvözhetjük a speciális iskola tananyagát az adott évfolyaméval.
– És milyen kudarcok értek?
– Talán nem is kudarc, inkább azt mondanám, hogy az állandó stressz és terhelés, amely az iskolai segítő szakembereket éri. Nem könnyű munka. Gyakran konfrontálódunk, mert mindig valamit meg kell oldani. Próbálunk segíteni kollégának, a családnak, és azért olyan stresszes, mert csak sokára van eredmény, amelyből erőt tudnál meríteni. Amikor még tanítottam is, naponta volt visszajelzés. Sok gyermeken, családon tudtam segíteni, de van, akin nem tudsz eléggé. Nem vagyok varázsló, nem biztos, hogy suhintok a varázsbottal, és három hónap alatt minden rendben lesz. Igen, néha tudunk csodát tenni, mert a gyerekekben ott van. Az a dolgunk, hogy megláttassuk a többiekkel, hogy innen indult, és erre már képes. Ami jó, hogy nem vagyok egyedül mióta megalakult a csoport, és tudjuk egymást segíteni.
– Hogyan lehet mégis folytatni?
– Mindig jön valami. Egy biztató jel, egy mosolygó szem, egy hálás szülő, vagy az iskola vezetősége, amely nagyon támogatja ezt a munkát.
– Mikor és miért született a Melioratio gyermekfejlesztő központ?
– Az iskolai munkám során szembesültem azzal, hogy Pozsonyban nem tudom olyan szakemberhez küldeni a gyerekeket, aki magyar nyelven vizsgálná ki őket. Dunaszerdahelyen, Vágsellyén, Galántán megkapták a diagnózist, de foglalkozásokra, fejlesztésekre visszajárni a tanácsadók túlterheltsége miatt nem nagyon volt lehetőség. Ezen a helyzeten szerettem volna változtatni, amikor 2017-ben létrehoztam a Melioratiót. Komplex speciálpedagógiai fejlesztést, egyéni és csoportos foglalkozásokat tartunk. Pszichológusokkal, speciálpedagógusokkal és logopédussal működünk együtt. Nem könnyű, mert mindenkinek van mellette főállása. Most dolgozom azon, hogy főállású munkatársakat sikerüljön szerződtetni. A jelenlegi székhelyünk sem a legalkalmasabb, remélhetőleg tavaszra sikerül új helyre költöznünk.
A tervünk az volt, hogy Pozsony megyében nyújtunk szolgáltatásokat, és a nagyobb iskolákat tudjuk segíteni. A szenci, a pozsonypüspöki és a féli alapiskolába heti egy alkalommal járunk ki, és helyben foglalkozunk a gyerekekkel. A Szenc környéki óvodásokat is elhozzák oda. Kijárunk a beíratási programokra, felmérjük a gyerekeket. Iskolaérettségről tartottunk előadásokat szülőknek, és tanáccsal látjuk el őket.
– A járványhelyzet mennyire befolyásolta a munkátokat?
– Nagyon. Idén ezeket az előadásokat online tartottuk meg, és így dolgoztunk a gyerekekkel is, de nem volt könnyű. Június végén egy rövid ideig lehetőség nyílt személyes találkozásokra, az iskolakezdés előtt még felkerestek bennünket a szülők a gyerekekkel.
– Aztán jött a Segítség.ma.
– Ez egy Kárpát-medencei együttműködés. Célja, hogy a határon túli magyar betegek és ellátást keresők a lehető legkönnyebben és leggyorsabban találjanak anyanyelvű egészségügyi, gyógypedagógiai, fejlesztő és más terápiás ellátást. Ezt egy adatbázis segítené. Szapu Zsófia kolléganőm kért fel, hogy kapcsolódjam be az induló projektbe. Mindig is nagy álmom volt megtalálni, összegyűjteni a magyarul tudó szakembereket, hogy tudjam hová továbbküldeni a szülőt a gyermekével, ahol anyanyelven kaphatják meg a segítséget: vizsgálatot, fejlesztést. Erdélyből hozzák az orvosi vonalat, ott van magyar nyelvű orvosképzés, az Artis Centrum és a Melioratio pedig a pszichológia és speciálpedagógiai részt vállalta, de mi is felkutatjuk az itteni magyar orvosokat.
– Mi visz előre, hogy mindig valami újba fogj?
– Én is nyughatatlan, hiperaktív, túlmozgásos vagyok, mindig valamit kell csinálnom, van bennem egy motor, amely állandóan hajt, visz előre. Megtörtént kétszer-háromszor is, hogy nem tudtam, hol a határ, mikor kell megállni. Ilyenkor szól a szervezet, aztán jön a mentő az iskolaudvarra. Nem tudod, hogy agyvérzésgyanú vagy teljes kimerültség. Ez figyelmeztetés volt. Akkor döntöttem el, hogy már nem fogok tanítani.
– Volna valami vágyad, kívánságod?
– Sokáig vágytam rá, hogy elégedett legyek; nem jó, ha valaki állandóan elégedetlen. Megnyugodni, a jóra, nyugalomra, kiegyensúlyozottságra koncentrálni. Úgy látom, hogy nem igazán jófelé haladunk. Jó volna, hogyha a világ is elfordulna olyan irányba, hogy próbáljunk odafigyelőbbek lenni és örülni annak, ami van. Nem gondolom, hogy a vírus teszi rosszabbá az embereket – előtte sem volt jobb a helyzet –, de előjöhet belőlünk több negatív dolog, mert félelemben vagyunk, és ha az ember fél, annak nincs jó hatása sem a pszichikumra, sem a normális életre. Ilyenkor védekező pozícióba kerülünk, több energiát vesz el tőlünk – nagyon nem jó állapot.
A vágyam ez, amit csinálok. Számomra már egyértelmű, hogy ez a küldetésem. Hogy még több embernek adjam át a tudást, tapasztalatot, amely bennem van, mindazt, amihez értek. A kollégáknak vagy a Segítség.mán keresztül másoknak is tarthassak előadásokat. Szeretem csinálni.
                                                                                                                                                                      (T. E.)