7. hét

Felzúg a CT. A hasamat elönti a forróság, amikor a karomba szúrt infúzión keresztül kontrasztanyagot kapok, és a szomszédos helyiségben egy monitoron megjelenik a kép, hogy mi a bibi odalent. Hangszórón keresztül hallom a nővérke instrukcióit, hogy tartsam vissza a lélegzetemet.
Miután reggel nyolcra megérkeztünk a kórházba, háromnegyed óra alatt egy liter, jóddal feldúsított vizet kellett meginnom, hogy védjen a sugárzástól. Anyu és a sógor jött be velem a vizsgálóhelyiségbe, a sógor segített felfeküdni az asztalra. Mielőtt magamra hagytak, a technikus a nővérke segítségével lekötözött, hogy ne mozogjak a kivizsgálás alatt.
Már hajnali ötkor ébren voltam, miután az éjszakát félig álomban, félig az ébrenlét határán aludtam végig. Attól féltem, hogy Mártiék még az ágyban fognak találni. Ugyanis mostanában ritkán kelünk hét előtt. Mondhatni, a nappal együtt.
…
Törökországban hétfőn megtörtént a borzalom. Az ember csak ilyenkor döbben rá, hogy milyen jó dolga is van, és milyen szerencsés helyen pottyantotta le a gólya, amíg csak azon kell sopánkodni, hogy minek az ára mennyivel ment fel. De sem az élete, sem a biztonsága, sem az egzisztenciája nincsen veszélyben. Ugyanakkor ez intő jel is arra, hogy sose legyünk elégedetlenek az életünkkel, mert szó szerint egy pillanat alatt dőlhet minden romba. Elég, ha tizenöt kilométerre a föld mélyén elmozdul egy lemez.
Miközben önhitten abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy mi vagyunk a Teremtés koronája, nem ártana elgondolkodni azon, hogy egykor talán a dinoszauruszok ugyanezt gondolták magukról, aztán ma már tudósok gyűjtik össze a csontjaikat, és mint valami puzzle-t, rakják ki a csontvázukat.
Dióhéjban, ez volt 2023 hetedik hete.
Sztakó Zsolt