Borosné Környei Erzsébet

Budapesten, a Közgazdaságtudományi Egyetemen szereztem diplomát, s első gyermekem születéséig a Központi Statisztikai Hivatalban dolgoztam. Egy éven belül mindhárman Bukarestbe költöztünk, mivel a párom az ottani Magyar Nagykövetségen dolgozott. De nem csak az életkörülményeinkben történt komoly változás, hanem az is akkortájt derült ki, hogy gyermekünknek valószínűleg mozgásproblémái lesznek. Közgazdászként korábban nem találkoztam ilyen helyzettel, a környezetemben sem volt senki, aki bármilyen sérüléssel küzdő gyermeket nevelt.

Amikor én szembesültem ezzel, nem volt segítség, magamnak kellett mindennek utánajárnom, minden lehetséges segítséget megkeresnem. Mindez az adott helyzetben nyelvi problémákat is okozott. Nekem mint szülőnek, s a gyermeknek is. Abban az időben még nem léteztek ilyen civil vagy állami szervezetek, rendkívül kevés információ állt rendelkezésre. A téma sem állt annyira a figyelem középpontjában, mint manapság. Az idegen nyelvi környezet okozta problémák azonban – különösen a gyermek számára – élesen megmaradtak. 1996-ban kezdtünk Szlovákiában dolgozni. Ekkor merült fel bennem, hogy egy ilyen, anyanyelvű segítségre a kisebbségi helyzetben élő sérülteknek is szükségük van. A sérültek anyanyelvi gondozása, anyanyelvükön való ellátása része emberi jogaiknak, része a kisebbségi társadalom teljességének. Ha egy kisebbségi családban nevelkedő sérült gyermek bekerül egy számára nyelvileg teljesen idegen világba, fejlődése – bármennyire szakszerű ellátást kap is – megtorpanhat. Ezek a gondolatok indították el a Carissimit, melynek létrejötte s működése a vezetőségben részt vevő barátaim nélkül nem sikerült volna. Kezdetben a magyarországi források feltárásával, kapcsolatépítéssel, az információáramlás megkönnyítésével segítettem a Carissimit. Mára ezek a dolgok már működnek, a munka a Pozsonyban maradt barátaim vállán van, de segítő odafigyelésemre mindig számíthatnak.