A klub, ahová járunk

A kapun felirat hirdeti, hogy a mögötte lévő udvarban van az egészségkárosodottak somorjai klubja. Igaz, az épületen még két másik klubbal is osztoznia kell – úgy, hogy hetente két nap a mienk. Igaz, ma éppen a hónap első keddje van, és a kétfelé osztódott klub másik feléé a klubház – és én innen tudom, hogy jó helyen vagyok, magyarok között.
Végül két nap múlva, csütörtökön ismerkedünk meg a klubtársakkal. Egyébként túlnyomó a nőuralom, a férfiakat fél kezemen megszámolhatom, és a többség inkább anyu korosztályát képviseli. Cserébe viszont sokat mesélnek Somorja múltjáról, és én csupa fül vagyok, mert mindez egy írónak értékes alapanyag. Zsuzsa, aki a legnagyobb mesélő, nem is mulasztja el, félig viccesen, félig komolyan, a lelkemre kötni, hogy meg ne írjam ezeket a történeteket, amíg ő él. Én pedig, félig komolyan, félig viccesen, ezt meg is ígérem neki.
Lassan megismerek minden tagot. Olyannyira, hogyha a városban találkozunk, messziről üdvözöljük egymást. Somorja emberléptékű város, és még ha akarnánk, akkor se kerülhetnénk el egymást hosszú ideig. Habár sokan járnak be a környékbeli falvakból is.
Április elején Erzsi, a klubvezető bemutatja a szervezet országos elnökét. Megállapodunk vele, hogy kellene valamit írnom a szervezetről a Carissimibe, hogy népszerűsítsem.
Szeretek a klubba járni – tagjai közül kerülnek ki az első somorjai ismerőseim. Ők avatnak be a város múltjába, és én azon veszem észre magam a történeteiket hallgatva, hogy sajnálom, hogy csak két éve költöztünk ide, nem pedig tíz, húsz, harminc éve, amikor még nem kezdődött el ez a robbanásszerű átalakulás.
Szóval, ez az a klub, ahová járunk. Most csak azért írtam róluk, mert a későbbiekben gyakran fognak felbukkanni a történeteimben.
                                                                                                                Sztakó Zsolt