A riport

A szerkesztő koncepciója az volt, hogy ha már én nem tudok beszélni, akkor legalább a verseim „beszéljenek” helyettem. Tulajdonképpen én javasoltam neki ezt a megoldást, és ő rábólintott. Már akkor elkezdtem törni a fejem, hogy mi legyen, hogyan kéne a riportot megoldani. Egyszer aztán csöngött a telefon, és egy női hang közölte anyuval, hogy másnap jönnek riportot forgatni velem.
Annyi időm maradt, hogy néhány versemet összegyűjtsem egy dossziéba, amelyből a szerkesztőnő kiválaszthatja, hogy végül melyek kerüljenek be a filmbe. A költészetre mindig is úgy tekintettem, mint egyfajta terápiára, amely nélkül megzakkantam volna, ha nem írhatom ki magamból mindazt, ami belülről feszít. Korai verseim kérlelhetetlen őszinteségükkel még néhány legközelebbi barátomat is visszariasztották. Tehát arra is vigyáznom kell a válogatáskor, hogy most senkit se riasszak el, aki nézi a riportot. Végül is nem azt akartam, hogy egy pszichopata képe alakuljon ki rólam a nézőben, hanem egy többé-kevésbé normális csávóé, aki történetesen ír.
Mikor másnap a stáb megérkezik, első dolga az, hogy a vágóképeket felvegye – mivel decemberben már korán sötétedik –, és nekem először az ablakon kell átszellemült arccal kinéznem. Ez az operatőr utasítása. Persze parancsra ez se megy, és többször is újra kell venni, míg valami elfogadható eredmény születik.
Kimegyünk az udvarra, és nekem fel-alá kell járnom az elektromos kocsival. Szegény Roki annyira össze van zavarodva, hogy veszettül megugatja a „betolakodókat”. Ezzel kisebb riadalmat okoz. Még apu se tudja megnyugtatni, őt is megugatja.
Mikor kint végzünk, már csak az interjúk vannak hátra anyuval és apuval, aki a napirendemet mondja el. Szóba kerül még az is, hogy mik a kedvenc helyeim a faluban, ahonnan az inspirációt gyűjtöm az íráshoz.
Mielőtt elmennek, még megkérdezzük, hogy mikor és hol lesz leadva a riport.
                                                        Sztakó Zsolt