Carissimi jótékonysági alap
Nyár eleje van, de a közeli csúcs felől, amelyet még most is hó borít, és síelők cikáznak rajta, akár a hangyák, dermesztően jeges fuvallatot hoz a szél. A különbség lehet 10-15 fok is.
Mi itt lent a csúcs alatt már pólóban vagyunk. A rehabilitációs központ épületét Janské Lázněban úgy alakították ki, hogy hátával a hegyoldalnak támaszkodik, ahol egy út vezet az erdőbe. Úgyhogy a közös étkezőből egyenesen ide járunk ki levegőzni. Az úton gyakran látunk turistákat, hol sífelszereléssel, hol pedig anélkül. A múltkor például egy család ment el erre. A két szülő kerekes széken hajtotta magát, mellettük egy öt-hat éves forma kisfiú gyalogolt. A szülőknek időnként meg kellett állniuk, hogy kifújják magukat. A kisfiú ilyenkor megy tovább, de az anyja máris kiált utána, ha túl messzire kerül. A kisfiú pedig engedelmesen visszatér. Vigyázok rá, hogy ne túlságosan feltűnően bámuljam őket, mert rajtam kívül láthatóan senkinek sem tűnik fel a látvány. Úgy látszik, nekik ez természetes.
Ekkor odajön hozzám Szaid, a szíriai palesztin barátom, akinek az egyik lába abnormálisan vékony, mint a nádszál, valamiféle rendellenesség következtében. Szíriában menekülttáborban él a szüleivel és testvéreivel, s rajong Arafatért. Azt mondja, hogy ha felnő, ő is harcolni fog, és nekem elég az elszánt arcára tekintenem, hogy elhiggyem, így is lesz.
Mostanában gyakran gondolok Szaidra, hogy mi lehet vele, él e még. Arrafelé sosem volt nagy értéke az életnek, mostanság azonban még annál is könnyebb meghalni.
Szaid két évvel lehet idősebb nálam, de kitűnik közülünk a megfontoltságával. Komoly fiú. Látszik rajta, hogy velünk ellentétben ő már megtapasztalta, hogy mi az igazi élet. Ezért a nevelők is szinte felnőttként kezelik, és most is elengednek vele, hogy elvigyen sétálni az erdőbe. Máskor is, amikor kimenőnk van a városban, az én kocsimat mindig Szaid tolja, főként mikor az öreg nevelő van velünk, aki hamar kifullad, miközben hegynek fel, völgynek le tolja a kocsimat, és odahívja őt, hogy átadja neki.
Most se beszélünk sokat, inkább csak hallgatunk. Mindkettőnknek sok a mondanivalója.
***
Az egyik fiú felfedezi, hogy a Fülesben képregények is vannak, és addig könyörög, mondván, hogy ő a képregényeket gyűjti, míg nagylelkűségi rohamomban nekiadom az egész újságot. Olyan sugárzó arccal távozik, mint aki valami nagy trófeát kaparintott meg. Én nem igazán tudom ezt hová tenni, talán azért, mert én nem vagyok képregényrajongó.
Sztakó Zsolt