A siker

A képen tizenkilenc éves önmagammal nézek farkasszemet. Jó harminc évvel későbbi énem előnyben van akkori, tizenkilenc éves énemmel szemben, hiszen évtizedek tapasztalataival lett bölcsebb… ha egyáltalán. Mégis nagy dolog a modern technika, egyfajta időgépként is működik. Azzal, hogy szembesít bennünket valamikori önmagunkkal, az emlékeket is előhívja.

1986 nevezetes év volt az életemben. Ekkor született a kisebbik unokahúgom, ment férjhez az unokatestvérem – és ebben az évben halt meg mind a két nagymamám, gyors egymásutánban.

Így hát ez az év a jó és a rossz dolgok, az öröm és a fájdalom egyvelege volt. Mert az határozottan jó dolog volt, hogy megosztott különdíjat nyertem az akkoriban még Csehszlovák Rádió magyar adásának hangjátékpályázatán a Hazatérés című rádiójátékommal. Ez röviden arról szólt, hogy milyen nehézségekbe ütközik egy börtönből szabadult fiú számára a falusi társadalomba való visszailleszkedés. Mai füllel visszahallgatva (azt hiszem, pár éve még megvolt valahol az a sustorgó kazetta, amelyre anno felvettük a rádióból) ugyancsak gyengén megírt történet volt. Utólag keresve az okokat, hogy akkor mégis miért kapott díjat, a zsűri talán a témaválasztást jutalmazta.

Az 1980-as évek közepén ugyanis divatosak voltak „a szocialista együttélés nehézségeit” boncolgató témák, az újságokban erről szóltak a vezércikkek, és hát az én rádiójátékom is ebbe a vonulatba illett bele. A főszereplő fiút Péternek hívták, és azért került börtönbe, mert részegen betört a szövetkezet irodájába.

Emlékszem, amikor az értesítést megkaptam a díjról, hosszú percekig csak nevetni tudtam, mint valami bolond. Nem tudom, hogy a pályámon azóta átéltem-e hasonlóan mámoros pillanatot. Azt hittem, hogy ezzel a díjjal én most már egyből nagybetűs író vagyok.

Utólag belegondolva tényleg sokat köszönhetek annak a díjnak, még akkor is, ha író nem attól lettem.

***

A díjátadásra nem mentünk fel Pozsonyba, mivel nem tudtuk, hogy milyen körülmények várnának, tudnék-e a kocsival mozogni a rádió épületében. Mivel a beszédem nehezen érthető, a rádióban interjút nem tudtak velem készíteni, ezért aztán az Új Szó egyik munkatársa jött le Százdra, hogy riportot írjon rólam. Az újságírónőt elkísérte egy fényképész is.

Emlékszem, a távolból Mikola Anikó egyengette a pályámat. Neki köszönhetem azt is, hogy a következő hangjátékomat szintén bemutatta a rádió.

Sztakó Zsolt