Egy novemberi nap

A hosszú, szűk folyosón megyünk a hátsó szobába, ahol már meg van terítve az ünnepi ebédhez. Az elülső terem foglalt, délután ott lesz a zenés, táncos összejövetel, ahol azokat a tagokat fogják köszönteni, akik a második félévben ünnepelték a névnapjukat.
Addig azonban még három óra. Most Erzsit ünnepeljük, huszonvalahányad magunkkal. A mai alkalomra apu is eljött velünk, mivel Erzsi ezt külön a lelkünkre kötötte. Ők még nyárról ismerik egymást, amikor a klub Badacsonyban volt kiránduláson. Apura azonban egy feladat is vár, ő fogja videózni az eseményeket.
Az asztalt nem a kerekesszékhez szabták, és én nem férek oda, anyu kénytelen egész ebéd alatt etetni. Ettől a kis kellemetlenségtől eltekintve azonban jól érzem magam. Az ünneplésben azonban nem veszek részt, nem szeretem magamat videón visszanézni.
A délutáni bulira átmegyünk a nagyterembe, ahol, a sarokban már ott áll a szintetizátor. A zenész éppen akkor hangolja be. Lassan összeverődik a szokásos társaság, akik rendszeresen járnak a klubba: Edit, Aranka, Józsi bácsi, Kati az unokájával. Ilyen alkalmakkor azonban olyanok is eljönnek, akiket máskor nem nagyon látni, úgyhogy a végén a nagyterem is kicsinek bizonyul.
Egyedüli kerekesszékes vagyok, és megpróbálok úgy elhelyezkedni, hogy ne akadályozzam a többieket. A táncolókat nézem. A legújabb sláger is, amelyet a zenész játszik, legalább harmincéves, így nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy ez egy retro parti. Asszonyok asszonyokkal összekapaszkodva táncolnak, a férfiak csak külön felszólításra vesznek részt a buliban. Közben pedig olyan képet vágnak, hogy mindenki lássa, mekkora áldozatot követel ez tőlük.
Magyarok vagyunk, és minden bulinak elkövetkezik az a része, amikor a zenész a megunhatatlan nótákat kezdi el játszani. Ilyenkor egyre többen kapcsolódnak be a közös éneklésbe, és bennem is valami kellemes bizsergés indul el.
November végén, délután ötkor már szinte teljes a sötétség, és mi elindulunk haza, habár a bulinak még nem akar vége lenni.
Bekapcsolom a kocsin a lámpát, hogy megvilágítsam az utat.
                                                    Sztakó Zsolt