Carissimi jótékonysági alap
A napnak bármely szakában menjek is keresztül a somorjai Szentháromság téren, a padokon, a virágtartók peremén mindig ülnek néhányan. Anyukák, apukák, akik gyermeküket hozzák ki ide levegőzni, és azért, hogy levezessék fölös energiájukat. Fiatalok, akik itt vagánykodnak, szerelmespárok – és hajléktalanok. Náluk csak egy valami karakteresebb tartozéka az összképnek, mégpedig a jehovisták, akik pár órás váltásokban hirdetik az igét. Máskor én is szívesen parkolok itt le, és figyelem a mindig zajló életet, most azonban csak átvágok a téren. Ugyanis van egy határozott cél, ahová tartok, amely a város másik felén van, de előtte végig kell mennem a Fő utcán, hogy a végén még átmenjek a körforgalmon is. Naponta teszem meg ezt a szakaszt, és hogy ne legyen unalmas, három különböző útvonalat is kidolgoztam. Elvégre a változatosság gyönyörködtet! Az első útvonalhoz átvágok a római katolikus templom elé. Elhaladok a Korona udvar mellett, amely még így, elhanyagolt állapotában is gyönyörű, egyszer talán majd írok róla. Most azonban megyek tovább a sétányon, amely a panelházak előtt visz, és egyenesen a körforgalomba torkollik. A sétányon azonban repedezett az aszfalt, rázza a kocsit, úgyhogy egy idő után le is szoktam róla, hogy erre járjak. A másik út tulajdonképpen ugyanez, azzal a különbséggel, hogy nem megyek át az utca túloldalára, és a járdán megyek egészen a körforgalomig. Még nem volt rossz tapasztalatom az autósokkal. Ha látják, hogy ott állok a járdán, megállnak, és intenek, hogy mehetek. Persze tudom, hogy ez az előzékenység a kerekesszékesnek szól. Három útvonalról beszéltem. A harmadik abból áll, hogy az Iskola utcán megyek végig, átmegyek az úton, és már meg is érkeztem a kápolnához, amelynek a homlokzatán felirat üdvözöl: DICSÉRTESSÉK A JÉZUS KRISZTUS. Alatta pedig az 1933-as évszám. Egy Szűz Mária- és egy Jézus-szobor állítja meg az arra haladókat, és én gyakran látom, hogy egy rövid fohászra megállnak a kápolnánál az emberek. Próbáltam a klubban kideríteni, hogy miféle kápolna ez. Végül Zsuzsa mesélte el, hogy egy somorjai család állíttatta a világháborúban elesett fiuk emlékére. Ez tehát az én mindennapos utam, hogy fohászkodjak az égiek segítségéért. Sztakó Zsolt