Hideg napok

A 2017-es év úgy kezdődött, ahogy a 16-os végződött, nagy hideggel. Jobban mondva szimplán csak hideggel. Az elmúlt években nem volt tél, ezért most az emberek a szimpla hideget is „szibériai”-nak érzékelik. Pedig emlékszem, pár évtizede csak az igazán kemény teleket illették ezzel a jelzővel, amikor még napközben is farkasordító hideg volt (ez a kifejezés csak most jutott az eszembe, ahogy ezeket a sorokat írom, régen kellett használnom). Aztán este a híradóban az öregek is arról beszélnek, hogy nincs ebben a hidegben semmi rendkívüli. Régen a telek ilyenek voltak.
Az időjárás-jelentésben is Szibéria felől érkező áramlatról beszél a fickó. Lehet, hogy ez már a globális felmelegedés?
…
Szóval csak azt akartam mondani, hogy a hónap jó részében önkéntes szobafogságomat töltöttem, mivel már én is elszoktam az igazi telektől. Meg aztán a járdák is jegesek, és félő volt, hogy a kocsi csúszni fog. Épp ezért a templomba se járok, mert ott is emelkedőn kell feltolni a kocsit.
Próbálom kihasználni ezt az időt arra, hogy minél többet írjak. Decemberben jött az értesítés a kiadótól, hogy a még szeptemberben beküldött kéziratommal pályázni fognak a minisztériumnál. A pályázati anyagot persze nekem kell előkészítenem. Mindezt, rohammunkában, úgy, hogy közben még a szlovákra fordítást is szervezzem meg.
Mikor pedig az említetteken túl vagyok, nekilátok egy új kéziratnak. Egy régebbi sorozatom a gerince, amiből már a Carissimiben is olvashattak részleteket. Az utóbbi időben többen is biztattak, hogy szerkesszem könyvbe ezeket a jegyzeteket.
Egy író hétköznapjai 2017 hideg napjaiban…
                                    Sztakó Zsolt