Kerek évfordulók

A sors úgy hozta, hogy idén a családban hárman is kerek születésnapot ünneplünk. Sorrendben: anyu a hetvenediket, sógorom a hatvanadikat, én pedig az ötvenediket.
Máskor kifejezetten rühellem a születésnapokat. Persze elsősorban a magamét. Mert nem szólnak semmiről, és ezért nem is jelentenek nekem semmit. Max, hogy egy újabb évet bírtam ki ezen a sártekén – mintha ez számítana valamit. Elég nihilista hozzáállás, nem?
Egy ennyire kerek születésnap azonban mégiscsak alkalmat ad vagy inkább felszólít rá, hogy számvetést készítsek. Mit is csináltál ez alatt az ötven év alatt, barátocskám, hogy elmondhasd, a létezésed nem csupán teher a világnak? Az ember ilyenkor dadogva keresi az érveket, hogy mégiscsak megírtam pár dolgot, köztük talán nem minden volt haszontalan – már csak a nagy számok törvénye alapján sem.
Aztán persze rátalálok a válaszra, és egy kicsit kihúzom magam. 2010 körül volt, mikor egy tavaszi napon Erika megkeresett, hogy lenne-e kedvem jegyzeteket írni egy most induló, sérült embereknek szóló lapba, a Carissimibe. Bevallom, ez az ajánlat, hogy a sérültek világából írjak, fordulópont volt az életemben. Addig eszembe se jutott, hogy fogyatékosként gondoljak magamra. Sőt, még a gondolatát is igyekeztem magamtól távol tartani, hiszen én „normális” vagyok, attól eltekintve, hogy pár dolgot nem tudok megcsinálni. Ez a megkeresés azonban arra ösztönzött, hogy átértékeljem az addigi hozzáállásomat, és merjem felvállalni a fogyatékosságaimat.
Azóta rendszeresen publikálok a Carissimiben, egy éven át írtam egy sorozatot a Felvidék.ma hírportálon, ahol főként a betegség utáni újrakezdéssel foglalkoztam. És most ez a blog, ahol a mindennapjaimat osztom meg az olvasókkal.
Szóval ezek önmagam elfogadásának a stációi…
                                                                                                                                       Sztakó Zsolt