Magad, uram…

Tavaly nyáron új, egyszerűbb ülőkét kellett venni az emelőhöz, amely az autóba segít beszállni, hogy a beszállás ne tízperces procedúra legyen, amelyhez két embernek kell asszisztálnia. A szociális hivatalhoz nem akartunk fordulni, mivel keserű tapasztalataink vannak vele kapcsolatban. A legkisebb tétel körül is akkora hűhót csapnak, mintha milliókat kellene kiadniuk, és addig ügyeskednek, míg a végén másvalamiből vonnak le. Teszem azt, az asszisztenciámra megítélt órákból csippentenek le (legutóbb, mikor új autót akartunk venni, akkor álltak elő azzal az „ajánlattal”, hogy akkor a támogatás fejében elveszik az általuk megítélt személyi segítőmet).
Szóval ilyen és ehhez hasonló tapasztalatok indokolták, hogy ne a hivatalhoz forduljunk. Itt jött be a képbe Erika és a Carissimi Alap. Végül az ő segítségével találtam egy szponzorra, és ő fizette ki a 300 eurót.
Karácsonykor folytatódott a kálváriám, mikor elromlott a számítógépem, ami az én esetemben elég súlyos ügy, mivelhogy szinte kizárólag csak az interneten tartom a kapcsolatot a világgal (például ezt a blogot is e-mailben küldöm el Erikának, aki aztán felteszi a Carissimi honlapjára). A hivatalhoz azonban most se akartunk fordulni, mert hónapokig vizsgálódnának, és nekem sürgős megoldásra volt szükségem, nem állhattam hónapokig gép nélkül. Szerencsére a Felvidék.ma foglalkoztat szerződéses munkaviszonyban, és ők kifizették előlegbe azt a pénzt, amibe egy új gép került.
Száz szónak is egy a vége: január eleje óta van egy szuper, új gépem. Ezeket a sorokat is azon írom…, de a szociális hivatalhoz továbbra is csak végső esetben fordulunk.
Jövő héten folytatom…
                                                                                                                                                       Sztakó Zsolt