Egy, két… átlagos nap

A szél fúj, hozza a hideget, amit az időjósok már jó előre beígértek a tévében, de azért ma még meleg van. Húsz fok körül lehet. Rajtam is csak egy póló van, mert az égen egy felhő sincs. Igaz, keresem a szélárnyékos helyeket, és végül a városháza tövében állapodok meg, ahol védve vagyok a széltől. Süttetem magam a nappal, kell a D-vitamin.
Nevezetes nap a mai. No, nem azért, amiért évtizedekig ünnepelték az április 4-ét, mert ezen a napon „szabadított” fel bennünket a dicső Vörös Hadsereg, karórákat zabrálva. Ez az április 4-e sokkal személyesebb ünnep, merthogy ma ünneplem fennállásom félévszázados jubileumát. Józsi bácsival azon poénkodunk, hogy én hoztam el a felszabadulást.
A délelőttöt azzal töltöttem, hogy az interneten köszöntem meg a szülinapi gratulációkat. Mikor tíz órakor kinyitottam a gépet, már ötvenen írtak az idővonalamra, és én mindenkinek igyekeztem megköszönni. Rögtön ebéd után kijöttem, hogy még egy utolsót szippantsak a jóból, mielőtt elromlik az idő.
***
Csütörtökön a klubban folytatódik az ünneplés, de előtte még betoppannak Ellusék, a százdi barátok. Nem maradnak sokáig, mivel az autóban várja őket a betegtárs – kezelésen voltak Pozsonyban.
Két órára a klubban vagyunk. Szerencsére nem esik az eső, mint egy hónapja, mikor anyut ünnepeltük. Velünk van Erzsi néni is, aki segít anyunak az előkészületekben.
Lassan érkeznek a klubtársak, és ahogy jönnek, úgy köszöntenek fel. Én pedig egy kicsit most is zavarban vagyok. Jóllehet a hivatalos felköszöntés csak ezután jön. Tortával, tűzijátékkal, meg mindennel, ami hozzátartozik…
Szóval, emlékezetes egy hét van mögöttem.
                                                                                                          Sztakó Zsolt