Huang Puang némasága

Huang Puanghoz egyik nap zarándok érkezett. Szertartásosan üdvözölték egymást, majd a zarándok letelepedett Huang Puang elé. Egyetlen szó se hangzott el köztük, és hosszú órákon át így ültek egymással szemben, szoborrá merevedve, némán, egymást figyelve. Egyszer aztán a zarándok felpattant a helyéről, mintha fontos dolga volna, illendőn elbúcsúzott, és ment tovább az útján.
A szerzetesek, akik tanúi voltak ennek a jelenetnek, igencsak elcsodálkoztak, és Huang Puang köré gyűltek, hogy magyarázza meg, miért nem szólt egyetlen szót se. A zarándok mégis elégedetten távozott, mintha bölcs tanácsokat kapott volna.
„Ti azt hiszitek, hogy ez a zarándok azért jött hozzám, hogy bölcs tanácsokat halljon tőlem? – kérdezte Huang Puang. – Ezzel csak saját felfuvalkodottságotokat ismeritek el, hogy a világ bölcsnek ismerjen benneteket. Pedig nektek nem bölcseknek kell lennetek, hanem szenteknek. Ahogy Isten se nagy, eget rengető szavakat, imádságot vár tőlünk, hanem csak egyszerű, hétköznapi megértést. Mert a szavakkal igenis ölni tudunk. Még mélyebbre lökhetjük azt, aki amúgy is elvesztette az önbizalmát. Aki talán csak egy jó szóra vágyik, de tőlünk nem kapja meg. Mert egy jó szóval éppúgy fel is emelhetünk, mint ahogy egy mosollyal jobbá tehetjük a napját. Sőt, gyakran még szavakra sincs szükség. Elég, ha odafigyelünk a másikra, és meghallgatjuk. Ezért hallgattam én az imént, hogy arra figyeljek, aki eljött hozzám, ne pedig a saját bölcsességemre.”
„De hát egyetlen szó se hangzott el köztetek” – vetette ellen egyikük.
Huang Puang nem válaszolt semmit, hanem maga alá húzta lábát, és lehunyta szemét. A többiek várakoztak még egy darabig, majd mikor Huang Puang semmi jelét nem adta annak, hogy megtöri a némaságot, magára hagyták.
                                                                                                               Sztakó Zsolt