Vissza a jelenbe

Az elmúlt hetekben Huang Puang, a béna szerzetes történeteiből szemezgettem. Most egy időre megválunk tőlük, mert a mi közép-európai valóságunk nem mindig kedvez a keleti bölcsességeknek.
Az elmúlt héten például a Facebook hírfolyamában került elém egy cikk, amely arról szólt, hogy az egyik kelet-szlovákiai település plébánosa megtiltotta egy Down-szindrómás fiatalnak, hogy a szentmisén ministráljon. Az indok pedig az volt, hogy Tonko a viselkedésével állítólag zavarta a híveket (például amikor a liturgia szerint a pap felszólítja a híveket, hogy a béke jeléül fogjanak kezet, Tonko ezt „túlságosan is komolyan” vette, és a szeretet egyéb megnyilvánulásait is zaklatásnak értelmezték egyesek).
Ha ezek után bárki azt hinné, hogy a fiatalember most kezdett el ministrálni, és a híveket netán ezért hökkentette meg ez a szokatlan viselkedés, annak gyorsan elárulom, hogy már 16 éve ministrál. Sőt, eddig a híveket se zavarta a viselkedése, és az előző plébános is azt mondta, hogy az ő idejében harmonikus volt az együttműködésük. Az egyik hívő megjegyezte: „Megtanultuk elfogadni, hogy ő ilyen.” A jelek szerint ez csak a plébános úrnak nem sikerült.
Közben pedig, mialatt ezen az eseten bosszankodom, eszembe jut egy pár hónapos hír, amely akkor bejárta a világsajtót. Tudniillik az, hogy a francia köztévé egy Down-szindrómás kislányt szerződtetett le időjárás-jelentőnek, akinek ez volt a gyerekkori álma. A hírhez videót is mellékeltek, amelyen munka közben volt látható. És valóban, semmiféle különbséget nem lehetett felfedezni egy profihoz képest. Legfeljebb annyit, hogy neki kedvesebb volt a mosolya.
Két hír, ellenkező előjellel. Lehet, hogy „csupán” ennyi a különbség Franciaország és Szlovákia között?
                                                    Sztakó Zsolt