Más

A mai napig él benne a pillanat, amikor látni kezdte a hangokat… no jó, ez így elég hülyén hangzik. Mert mi az, hogy látni a hangokat? Példának okáért, az ő agya színeket társított a hangokhoz, és ez egy mutáció, amelynek még neve is van. Úgy hívják, hogy szinesztézia.

Szóval, ott ül tizenhat évesen egy barátnőjével a járdára kihelyezett asztalnál, kanalazzák a fagylaltot a kehelyből, mikor az arra elhaladó villamos csilingel. Mintha egy élénkzöld szalagot húznának el a szeme előtt. Aztán egy autó dudál, és a szalag rikító sárgává változik. Szórakozottan megkérdezi a barátnőjét, hogy vajon látta-e ő is?

A barátnője azonban visszakérdez, hogy mit kellett volna látnia, és a válaszra furcsán néz rá. Zavarában elhallgat, és némán kanalazza tovább a fagylaltot.

Estére már pánikba esik, mert rájön, hogy senki se látja azt, amit ő, sőt, úgy néznek rá, mint valami  futóbolondra, ha kérdezősködik. Lehet, hogy tényleg megbolondult?

Másnap elmegy egy neurológushoz, aki először úgy néz rá, mint a barátai, mikor elmondja neki a látomásait, de végül mégis elküldi egy MRI kivizsgálásra, amely felállítja a diagnózist.

Mióta megvan a diagnózisa, hogy az agya egy ritka rendellenesség miatt színeknek látja a hangokat, azt veszi észre, hogy fogynak a barátai, mert azt hiszik, különbnek tartja magát náluk. Pedig ő csak másként látja a világot, mint ők, és ezért néha érthetetlen dolgokat csinál, de ettől ő még nem MÁS. Legfőképpen pedig, nem tartja magát különbnek, hanem szeretne közéjük tartozni!    

Az évek során rájött, hogy létezik egy szabvány embertípus, amelybe az emberek többsége beleillik, és azt, aki nem illik bele a szabványba, kiközösítik, mert nem értik. Mert amit nem értenek, attól ösztönösen félnek is.

Végső kétségbeesésében az interneten keres embereket, akik ugyanabban a cipőben járnak, mint ő, és nem nézik őrültnek, mikor a színes hangokról beszél…

Sztakó Zsolt