Emlék

Az őszt még úgy kezdted meg, hogy az öreg iskolába jártál, ahol egy teremben négy osztályt tanított a tanító, aki nem lehetett öregebb, mint most te, de egy hét éves gyereknek egy negyvenes férfi már szörnyen öregnek tűnik. Az első osztályban ő vezetett be titeket az írás, olvasás, számolás titkos világába – amit utóbb, a rejtélyes megbetegedésed után, persze mind elfelejtettél, és a nulláról kellett újra mindent kezdened, de ez már egy későbbi történet…

Máig élénken él benned az első osztályos csetléseid, botlásaid emléke. Éppen az A betű írását gyakoroltatta az osztállyal a tanító úr /egy falusi társadalomban szigorú a hierarchia, és egy tanító már az „úr” kategória, még akkor is, ha a hivatalos megszólítása az „elvtárs”/, de neked sehogy se sikerült olyan szépre megformázni, ahogy azt a tanítótól láttad, és a végén egy nagy paca lett a füzetlap, mivel nem tudtál még bánni a töltőtollal és a tinta mind kifolyt, a papírra. A tanító, szokásához híven, a padok között sétált, és mikor látta a sírásra görbült szádat, beült melléd a padba, és együtt formáztátok meg az A betűt.

Szerettél abba az iskolába járni, ami az út túloldalán volt, éppen a házatokkal szemben, egy domb tetején, a Morda oldalába, ahonnan az erdő már csak egy karnyújtásnyira volt, és gyakran jöttek le odáig az őzek is. Azt az őszt tehát még itt kezdted meg, az iskola öreg épületében, de egy hónap múlva már annyit hiányoztál, hogy orvosi igazolással, és a tanítóval  történt megbeszélés után kivettek az iskolából, és magántanulóként folytattad a tanulást. Minden délután, egy osztálytársad, aki a közelben lakott, vitte el neked a másnapi leckét.

Sztakó Zsolt