Kórházban

Mindig rettegsz, amikor Ferike betoppan a szobába, és az autóját keresi rajtad, merthogy azt valaki ellopta tőle. És ha nem te loptad el (mert hiszen azt neki is látnia kell, hogy te tehetetlenül fekszel az ágyban), akkor is biztosan látnod kellett, hogy ki volt a tolvaj, mert erre ment el.
Ferike szeme közben olyan furcsán csillog, hogy téged rögtön hatalmába kerít a félelem. Szerencsére Ferike nem agresszív, és elmegy, amikor intesz, hogy nem tudsz semmit. Aztán kisvártatva ijedt arccal benyit a fiatal nővér, és azt kérdezi, hogy nem láttad-e Ferikét, majd rájön, hogy tőled nem kaphat választ, és megy tovább. Te pedig egyedül maradsz a szobában.
A mai napra rendelt izgalom megvolt, és te lesheted tovább az ajtót, hogy mikor fogják rád nyitni legközelebb. Itt a kórházban 0–24 órában úgy sincs más dolgod. Így aztán még az ilyen Ferike-féle „látogatásokat” is meg kell becsülni.
Unalmadban felidézed az elmúlt hónapok történéseit. Amikor még egészséges voltál. Tudtál futni, focizni, verekedtél. Szóval, tök olyan voltál, mint a többi korodbéli fiú. Szerettél a Duna-parton sétálni és arról fantáziálni, hogy milyen jó volna valakit kimenteni. Persze, az nem zavart, hogy úszni se tudsz. Aztán egy reggel ledöntött egy minden addiginál erősebb roham, és te bekerültél a váci kórházba. Most pedig itt fekszel, bénán és tehetetlenül. Nyolcéves vagy.
Időnként megjelenik egy nővér, hogy megetessen, vagy pedig tisztába tegyen. De ha ketten jönnek, akkor már örülhetsz, mert ez azt jelenti, hogy kocsiba ültetnek, és kitolnak a folyosóra. A folyosón pedig jó, mert mindig akad az osztályon olyan gyerek, aki nem látott még olyan szerzetet, mint te, és megbámul. De ez is jó, mert akkor cserébe te is visszabámulhatod őt.
Nyolcéves vagy…
                                                                                           Sztakó Zsolt