Kivizsgálás

Anyu falfehér arccal ül a folyosón a padon, és hallgatja a szívet tépő sikítást, amely a vizsgálóból hallatszik, hogy zeng tőle a folyosó. Legszívesebben befogná a fülét, de a hang akkor is ott sikoltana a fülében. Az ő gyermekének a hangja! Az én hangom…
A vizsgálat olyannyira fájdalmas, hogy altatásban szokták elvégezni, mert kontrasztanyagot fecskendeznek az erekbe, amely fájdalmas eljárás, de nekem tévedésből már tegnap beadták az altatóinjekciót, úgyhogy ma már nem mernek újra elaltatni. Tegnap bezzeg az egész délutánt átaludtam, mindaddig, amíg az injekció hatása tartott, és utána is csak kóvályogtam, mikor percekre felébredtem… Mostanra azonban már teljesen éber vagyok, ráadásul rémült is. Maszkos arcok hajolnak fölém, halálos komolysággal, és tűket szurkálnak belém. Nem értek semmit, hogy anyu miért nincs mellettem, miért hagyott egyedül ezekkel a nénikkel és bácsikkal.
A vizsgálatra azért van szükség, mert az orvosok végre kezdik komolyan venni, hogy beteg vagyok, amikor a betegségnek már látható tünetei is vannak. A bal lábamat húzom, és bandzsítok, de ezek a tünetek pár nap elteltével elmúlnak, és a következő rohamig, mondhatni, rendben vagyok. Mindez annyira zavarba ejti az orvosokat, hogy tehetetlenségükben egyik kórházból a másikba küldenek, hogy különböző vizsgálatokat végezzenek rajtam.
Most épp Pozsonyban vagyok, ahol különféle, rendszerint fájdalmas és veszélyes vizsgálatoknak vetnek alá. Egyszer levegőt fújnak a fejembe, hogy felfúvódik, akár egy luftballon, aztán meg a gerincvelőmből vesznek mintát. Egyik vizsgálat se kéjmámor. De ez, ez a kivizsgálás teszi fel a „koronát” mindre, amikor a fájdalomtól félőrülten sikoltozok.
Anyuék azonban egy idő múlva megelégelik ezt a tehetetlenséget, hogy csak hiábavaló szenvedésnek tesznek ki, de az orvosok láthatóan így is sötétben tapogatóznak. Ezért aztán úgy döntenek, hogy adnak egy esélyt a magyar egészségügynek is, és Pesten keresnek orvost, aki végre megmondaná, hogy mi bajom van. A család jelentős része úgyis Magyarországon él, és ők is ajánlgatják, hogy hová kellene még elvinni. Az orvosok azonban itt is csak széttárják a karjukat.
Én, őszintén szólva, élvezem ezeket a pesti kiruccanásokat, mert a pesti rokonoknál, egy talán még a múlt században épült bérházban lakunk pár napig, amit valamiért bírok. Valahogy szeretem ezt a nagyvárost, ami annyira különbözik én kicsi falumtól. Ugyanolyan nyüzsi, mint én, és hamar ráérzek a fílingjére. Aztán meg a fájdalmas kivizsgálások se hiányoznak. Délelőttönként elmegyünk egy doktor bácsihoz, aki rendszerint ugyanolyan tanácstalan, mint az előtte volt doktor bácsik és doktor nénik, aztán délután városnézés, amire anyu unokatestvére kísér el bennünket.
Ez hát az életem ekkortájt, amiben csak a rohamok jelentenek változatosságot, amelyek egyre sűrűbben jelentkeznek, és egyre tovább tartanak.
                                                                                                                           Sztakó Zsolt