Beköszöntő, avagy ismerjük meg önmagunkat

A gyerkőcöknek véget ért a szünidő, jó két hete már a padokban ülnek, legfőbb ideje tehát, hogy mi is megkezdjük új „tanévünket”. És nem véletlenül használom most ezt a szót. Az írás ugyanis nálam egyfajta tanulás is. Önmagam megismerésének a folyamata. Végül is ez a legfontosabb tantárgy! Minden másra ott van az iskola, ahol még azt is megtanulhatjuk, hogyan igazodjunk el másokon. Önmagunkon eligazodni, nahát, ez a kemény feladat, amihez gyakran egy élet sem elég.
Nekem azonban van egy mankóm, mégpedig ez a blog. Azzal, hogy átlagosan hetente új történeteket bányászok elő a kútfőmből, amely remélhetőleg önöket/titeket is érdekelni fog, bizonyos fokig magam elé is tükröt tartok. Érzékeny műszerként figyelem a környezetemet – és persze magamat –, hiszen a következő héten be kell számolnom, hogy mi történt velem, és én azt hogyan éltem meg. Ezért aztán olyan dolgokról is el kell gondolkodnom, amelyek máskülönben eszembe se jutnának… Beszéltünk már róla, hogy az író szinte egyedüli alanya – önmaga.
Ez tehát az, amit én tanulok abból, hogy ezt a blogot írom. Azonban remélem, hogy az olvasók is tanulnak valamit belőle.
Mégpedig sikerül ezek által a hétről hétre megújuló posztok által megismertetni önöket egy olyan világgal, amellyel idáig csak akkor találkoztak, ha az utcán rácsodálkoztak egy kerekesszékben ülő emberre. És zavarba jöttek, mert nem tudták, hogyan reagáljanak.
Most már azonban, remélhetőleg, tudni fogják, hogy mögöttük/mögöttünk is ugyanolyan történet van, mint bárki más mögött. Ezért aztán mi sem igénylünk extra elbánást. Nem kell hozzánk lehajolni és gügyögni. Vagy éppen szánakozni rajtunk.
Bőven megteszi egy mosoly is.
                                        Sztakó Zsolt