Pöstyénfürdői kalandok 3.

Még valamikor az 1980-as évek közepén töltöttem el először három hetet Pöstyénben, a Pro Patria pavilonban. A fürdőalapító Winter Lajos önéletírása szerint ezt az első világháború alatt nyitották meg, hogy a fronton megsebesült katonák gyógyuljanak benne (neve magyarra fordítva annyit tesz: a Hazáért).
A következő évben már apuval tértünk vissza, a tél az utolsókat rúgta, mi épp húsvét előtt mentünk haza. Ekkor fedeztük fel az újonnan épült szállodasort, ahol a fürdősziget kulturális központja is volt, oda jártunk moziba, koncertre, kiállításra, a kilencvenes években pedig minden nyáron háromhetes kezelésre. A szállodákat folyosó köti össze a rehabilitációs részleggel, ez főleg télvíz idején nagyszerű megoldás. Pöstyén egyébként még a legdühöngőbb mečiarizmus idején is megőrizte kozmopolita arcát, hisz a helyiek tudatában voltak annak, hogy ők a világ minden tájáról érkező vendégekből élnek, függetlenül attól, hogy ezek milyen rasszhoz tartoznak, vagy pedig milyen nyelven beszélnek.
***
Egyik kedvenc helyem a szigetről a városba vivő, a Vág folyón átívelő gyalogoshíd, ahol délutánonként, a kezelések végeztével órákat tudtam eltölteni. A hídon utcazenészek produkálták magukat, amatőr festők árulták a képeiket. Mindig nagy volt rajta a forgalom, és sok a látnivaló. Burnuszos arabok csomagokkal felpakolva mentek vissza a városból a szigetre, német nyugdíjasok fagylaltot nyalogatva sétáltak ráérősen. A korlátról fiatalok ugráltak fejest a folyóba, produkálva magukat a fürdővendégeknek. Sokszor hosszú percekig néztem őket, ahogy vagánykodva igyekeztek túltenni egymáson.
A kikötőből óránként indultak a sétahajók a turistákkal egyórás utakra. Merthogy a tájnak különleges hangulata volt, amelyet egy ott kapott rajzon őrzök: a Vág közepén sziget választja ketté a folyót, a város felőli parton régi épületek sora.
Ez volt Pöstyén akkoriban, húsz évvel ezelőtt.
                                                        Sztakó Zsolt