Sokrétű, izgalmas munka – Beszélgetés Szanyó Gabriella klinikai logopédussal

Nagyszelmencen járt magyar alapiskolába, a Losonci Pedagógiai Szakközépiskolában érettségizett, majd a Comenius Egyetem Pedagógiai Kara logopédia–szurdopédia–pszichopédia szakán végzett 1992-ben. Gyógypedagógiából PaedDr fokozatot szerzett. Tanulmányai befejezése után egy évig a komáromi speciális alapiskolában dolgozott gyógypedagógusként, utána Nagykaposon gyógypedagógusként és iskolai logopédusként. Jelenleg magán logopédiai szakrendelőt üzemeltet.

– Hogyan lettél logopédus?

– Édesanyám magyar nyelv és irodalom szakos tanárként dolgozott nyugdíjas koráig, így gyerekkorom óta közel állt hozzám a tanítás. Óvónő szerettem volna lenni, ezért jelentkeztem Losoncra. A szakmai gyakorlatok során kerültem kapcsolatba fogyatékossággal élő gyerekekkel. Különféle intézményeket látogattunk, köztük a siketek és nagyothallók iskoláját, ahol akkor még magyar osztály is volt. Megtetszett a hallássérült gyerekekkel való munka, s eldöntöttem, hogy megpróbálkozom a gyógypedagógiával. A logopédiát pedig egy Montágh Imrével készült interjú hatására választottam. Annyira szépen beszélt erről a szakmáról, hogy teljesen elvarázsolt. Volt egy kis gyakorlati bemutatója is. Egy kisfiú nem tudta kimondani az r hangot, és ő fogpiszkálóval alátámasztott nyelvtest segítségével az r hangot megpördítette. Ez akkor varázslatnak tűnt számomra.

– Miért váltottál az iskolairól klinikai logopédiára?

– Mikor hazajöttem Nagykaposra, amellett, hogy a speciális iskolában tanítottam, délutánonként logopédiai foglalkozásokat tartottam három helyi óvodában. Főleg kiejtéskorrekciót végeztem gyerekekkel, hogy mire a iskolába kerülnek, helyes, tiszta legyen a kiejtésük. Súlyosabb beszédzavar korrigálására kevés lehetőség volt. Egy idő múlva az esetek túlnőtték az iskolai kereteket, egyre többen kerestek meg azzal, hogy szükség volna beszédkorrekcióra, -javításra. Azért mozdultam el klinikai irányba, mert a szakrendelésen többféle beszédproblémát lehet ellátni. Megszerettem, közel áll hozzám. Itt keleten kevés a szakember, minden iskolának, óvodának szüksége volna logopédusra, de a leszakadó régiókban vagy ilyen kisebb városokban, mint a miénk is, ez egyelőre nem kivitelezhető. A klinikai logopédusi minősítést megfelelő szakmai gyakorlat után posztgraduális képzésen Pozsonyban a Szlovák Egészségügyi Egyetemen lehet megszerezni. A klinikai logopédiai rendelő a speciális ambuláns ellátást végző rendelők közé sorolható, az ott dolgozó szakember elsődleges feladata a kommunikáció, a beszéd állapotának felmérése, vizsgálata, diagnózis és prognózis felállítása, valamint a különböző típusú és mértékű beszéd- és nyelvi zavarok terápiája, a kommunikációban való akadályozottság enyhítése. Az ellátásnak a prevenció és a tanácsadás is szerves része. Ambulánsan egy logopédus a beszéd rendellenességeinek rendkívül széles spektrumával találkozik a beszédhibától kezdődően a beszédzavaron át a beszédfogyatékosságig. Például a beszédfluencia zavarai: dadogás, hadarás, artikulációs zavarok, megkésett, illetve akadályozott beszédfejlődés, specifikus nyelvi zavar, nyelvlökéses nyelés, orrhangzós beszéd, hangképzési zavarok, dizartria vagy agyi-érrendszeri történések (pl. sztrók) következtében kialakult afázia, valamint szimptomatikus beszédhibák esetén kora gyermekkortól egészen időskorig fordulnak hozzám páciensek. Az elmondottakból is látszik, hogy ilyen kisebb szakrendelőkben, mint az enyém is, szinte mindenre fel kell készülni, s ez a fajta »beszédjavító« munka a szakmai rutinon kívül bizonyos rugalmasságot is igényel.  

– Mi az oka, hogy olyan sokféle beszédproblémával keresnek fel?

– Nagy a körzetem: a Nagymihályi és a Tőketerebesi járás déli részén egyedül én dolgozom magyarul is, Tiszacsernőtől Borsiig vannak pácienseim, zömmel magyar anyanyelvűek, de szlovák és kétnyelvű gyerekek és felnőttek is jönnek. Korábban Kassára kellett utazniuk, ha anyanyelven szerettek volna megfelelő ellátáshoz jutni. Az elmúlt években ugrásszerűen megnőtt a megkésett beszédfejlődés eseteinek a száma, s egyre több a specifikus nyelvi zavarral küzdő és autisztikus jegyeket mutató gyerek is. Először az tűnik fel, hogy nem beszél, nem figyel a beszédre, háromévesen hiányosak a nonverbális kommunikációs készségei, és nagyon gyakran a logopédiai rendelőben kezdjük el kutatni, hogy mi lehet a háttérben. A felnőtteknél az agyérkatasztrófa utáni állapotok rehabilitációja a leggyakoribb. Ez gyakran kihívás. Az ember szeretne minél jobban segíteni, s ez hosszú folyamat, nem egy-két alkalom. A terápiás kezeléseket nem hasonlíthatjuk össze a gyógyszeressel, hogy bekapjuk a gyógyszert, és esetleg javul az állapot, hanem csak rendszeres, kitartó munkával lehet eredményt elérni.

– Ha ez hosszú folyamat, milyen gyakran tudsz fogadni egy-egy pácienst?

– Más szakrendelőkéihez hasonló feltételek mellett dolgozunk. Gyermek- vagy kezelőorvosi beutalóra van szükség. A logopédiai szakellátás ingyenes, az egészségbiztosítók térítik a kivizsgálás és a kezelés költségeit. Viszont azáltal, hogy a biztosító diktálja a feltételeket, nem tudunk olyan intenzitással dolgozni, amilyenre szükség volna. A súlyosabb beszédproblémák intenzívebb terápiát igényelnek. Igyekszem a lehetőségekhez mérten kéthetente berendelni a pácienseket, súlyosabb esetekben ennél gyakrabban, bár nem mindig lehetséges, mert nagyon sokan vannak. A terápia enyhébb beszédhibák esetén 30, súlyosabb esetekben 45 perces, de akár egyórás is lehet. A diagnosztizálás is időigényes. Ha valaki pluszterápiákat szeretne, térítés fejében van rá lehetőség. Naponta legfeljebb 12 pácienssel tudok foglalkozni, ennyi még fizikailag is bírható. Több már a minőség rovására menne.

– Mindenkinek szüksége van sikerélményre. Milyen eredményeket tudsz elérni?

– A beszédhiba súlyosságától függ, és attól is, hogy milyen a szülő vagy a páciens hozzáállása. Nincs két egyforma gyerek, két egyforma beszédprobléma: mindenki egyéniség, minden eset más, ezért alapos állapotfelmérést kell végezni, melynek alapján a terápiás terv is egyénre szabott. Rendkívül lényeges, hogy a páciens motivált legyen a közös munkára. Elengedhetetlen az otthoni gyakorlás is.

– Milyen eszközökkel lehet motiválni valakit?

– Nagyon fontos, hogy a gyermek kezdettől fogva jól és biztonságban érezze magát a rendelőben, megtapasztalja, hogy bár egészségügyi intézményben van, nem kell szorongania, mert nincs injekció, fájdalmas vizsgálat, a spatula pedig a segítő barátunk. Terápia során elengedhetetlen a pozitív megerősítés, a dicséret és a biztatás: »Meg tudod csinálni, képes vagy rá!« Felnőtteknél a bizalmi viszony kialakítását emelném ki, valamint hogy megtaláljuk azokat az érdeklődési köröket, beszédtémákat, amelyek közel állnak az érintetthez. A közös munka kezdetén tisztázni kell, hogy a kezelés során milyen mértékű és ütemű javulás várható.

– Volt reménytelennek tűnő eseted, amikor a terápia mégis sikert hozott?

– Amikor egy megoldandó feladat, beszédkorrekció előtt állok, sohasem az merül fel bennem, hogy ez reménytelen, sokkal inkább az, hogy bár súlyos a probléma, vagy nem túl gyakori a beszéd-, illetve nyelvi zavar, amellyel szemben találtam magam, meg kell oldanom. Igyekszem megtalálni a lehető legmegfelelőbb terápiás eljárást, esetenként konzultálok a kollégákkal. Tisztában vagyok vele, hogy a kezelés sikerességét a kommunikációs zavar súlyosságának, illetve a kommunikáció akadályozottságának a mértéke határozza meg. Van egy határ, ameddig el tudunk jutni, és bár érhetik az embert kudarcok, a kitűzött célt nem szabad feladni; a lelkiismeretes felkészülés meghozza az eredményt. A szakmai kihívások hozzátartoznak a munkánkhoz. Egy afrikai közmondással élve: a békés tenger nem nevel ügyes hajósokat. A logopédiai terápia beszédhiba-típusonként eltérő mértékben ugyan, de az esetek jelentős részében eredménnyel zárul. Többször megtapasztaltam azt is, hogy a logopédiai beavatkozás eredményességét a segítő szülői magatartás és a megfelelő családi támogatottság jelentős mértékben növelheti.

Pályám kezdetén többször találkoztam azzal, hogy a közvélemény a beszédhibát a kisgyermekkorhoz köti, bagatellizálja a kommunikációban való akadályozottságot, vagy másik végletként egyfajta stigmaként kezeli. Szerencsére az utóbbi években a logopédiai ellátást illetően pozitív szemléletváltás történt, és az idősebb korosztályból is egyre többen keresik fel a rendelőt, ugyanis a felnőttkori beszéd- és nyelvi zavarok jelentős része a logopédiai terápiának köszönhetően javítható, illetve enyhíthető.

– Kiemelnél olyan esetet, amely akár kihívásnak is tekinthető?

– Érdemes beszélnünk a cochleáris implantátummal élő hallássérült gyermekekről. A beavatkozást követően mielőbb meg kell kezdeni a hallás- és beszédfejlesztést, minél korábban, annál jobb. Van egy frissen implantált hároméves kisfiú páciensem, vele már elkezdtük a közös munkát. Két és fél éves volt, amikor a szülők megkerestek, hogy gond van a beszédével. Szubjektíve úgy ítélték meg, hogy feltehetően nem hall. A logopédiai állapotfelmérés igazolta, hogy baj van a hallásával, a további kivizsgálások megerősítették a nagymértékű hallássérülést. Mivel a kisfiú preverbális magatartása nagyon jó volt, megfelelt a további feltételeknek, és a szülők is beleegyeztek, megkapta a cochleáris implantátumot, s elkezdődött a tényleges munka. A cochleáris implantátum sikeres beültetése, úgymond, a hallás kapuja, de a beszéd elsajátításához hosszú időn át tartó terápiára van szükség. A műtét után kb. négy héttel aktiválják az audioprocesszort, és fokozatosan beállítják. A páciensnek először is észlelnie kell a hangokat, a környezeti zajokat, s meg kell tanítanunk, hogyan reagáljon rájuk. Fokozatosan differenciáljuk a környezetében levő hangokat. A hallásfejlesztéssel párhuzamosan a beszéd fejlesztése is megkezdődik. Ha a gyermek jól együttműködik, és sikerül megfelelően elindítani ezt a folyamatot, akkor megtanul jól beszélni. Intenzív, hosszú folyamatról van szó, amely rendszeres munkát igényel. Ha beindul a beszéd, ki kell alakítani a szókincset, meg kell tanulnia mondatokban beszélni, érteni a beszédet. Közben a kiejtést is tökéletesíteni kell. Audiogén diszlália a neve annak a beszédzavarnak, amelynek hátterében hallássérülés áll. Azoknál is gyakori, akik hallókészüléket használnak.  

Beszédfejlesztésre van szükség adenotómia, a megnagyobbodott orrmandula eltávolítása esetén is, mert a műtét még nem garantálja, hogy megszűnik a szájlégzés. A helyes légzéstechnikát el kell sajátítani. Lenőtt vagy megrövidült nyelvfék felmetszése után pedig sok esetben a helyes nyelésfunkciót és az érintett hangok megfelelő képzését szükséges kialakítani.

Rengeteg dolog van egy kisvárosban, amire fel kell készülnünk, hogy a tudásunk legjavát nyújtva segítsük a beszéd folyamatát, rehabilitációját vagy indítását.

– Van-e olyan terület, amely különösen foglalkoztat az utóbbi időben?

– A logopédus munkája nemcsak a rendelőben zajlik. Folyamatosan képeznünk kell magunkat, a diagnosztikai eljárások vannak folyamatosan újulnak. Tanfolyamokon veszek részt, szakirodalmat tanulmányozok, figyelem a magyarországit is, konzultálok ottani logopédusokkal. Fontos az átjárhatóság a szakemberek között. Ha szükségem van a diagnózis megerősítésére, tudjak konzultálni gyermekorvossal, fül-orr-gégésszel, foniáterrel, pszichiáterrel. A súlyosabb nyelési nehézség, a diszfágia problematikája számomra viszonylag új terület, ott még több tapasztalatra van szükségem, hogy megfelelő ellátást tudjak nyújtani.

Valós probléma a szelektív mutizmus is. Ebben is szeretnék elmélyülni, a kezeléséhez pszichológiai ismeretekre is szükség van. A gyermek csak otthoni környezetben kommunikál, azon kívül nem, súlyosabb esetben otthon is csak az apjával vagy anyjával, de a nagyszülőkkel már nem, óvodában, iskolában nem. Nagyon súlyos diagnózis, mert ezek a gyerekek nehezen nyílnak meg, és sokszor a környezet reakciója sem megfelelő. Azért fontos a tanácsadás, hogy szülő, az iskola tudja, hogyan reagáljon ilyenkor, ellenkező esetben tovább ronthat a helyzeten. Ugyanez érvényes a dadogásra vagy bármilyen más beszédproblémára.

– Lehet mondani, hogy a logopédus magányos szakma?

– Terápiás helyzetben, szakrendelőben igen. Nincs kollektíva a hátam mögött, de nagyon jó a viszonyom a többi logopédussal. Ha bármi probléma felmerül, telefonon konzultálunk itt a járásban, de tudok Pozsonytól Kassáig kitűnő kollégákat említeni, akikhez fordulhatok, ha tanácsra, segítségre van szükségem.

– Milyen terveid vannak még? Miben szeretnél továbblépni?

– A logopédiai munkának ugyanúgy része a tanácsadás is, hogy a környezetet, akár az iskolait-óvodait vagy a szülőket és a családtagokat instruáljuk, hogyan viszonyuljanak az érintettekhez, hogyan segíthetik, hogy a beszédük beinduljon, formálódjon, vagy megfelelő szintre érjen. Pl. a krónikus dadogók vagy sztrókon átesettek terápiás helyzetben egy idő után már könnyedebben, gátlások nélkül kommunikálnak, de nagyobb társaságban még problémáik lehetnek, nem mernek vagy nehezen nyílnak meg. Ehhez hiányzik az az eszköztár, amelynek birtokában még hatékonyabban tudok segíteni, ha tanácsot kérnek. Ezért beiratkoztam Lévára a Károli Gáspár Egyetem Pszichológiai Intézetének kihelyezett mentálhigiénés képzésre; abban bízom, hogy segítséget nyújthat hozzá. A négyszemeszteres képzést megelőzi egy féléves önismereti rész, ez indult augusztus végén.

– Egy hosszú munkanap után beszélgetünk. Fárasztó nap volt a mai?

– Határozott igen a válaszom. Reggel fél nyolctól délután fél négyig, négyig szinte folyamatosan beszélni és a terápiás helyzetből a lehető legtöbbet kihozni bizony kimerítő, és mint a segítő szakmák legtöbbje, mentálisan is igénybe veszi az embert. Mégis elmondhatom, hogy logopédusnak lenni kihívásokkal, változatos feladatokkal teli, izgalmas, sokszínű hivatás, és a kommunikációs problémákkal küzdők életminőségének a javulásával kapcsolatos legkisebb sikerélmény is, a fejlődés megtapasztalása feledteti a fáradtságot.

– A család hogyan fogadja, hogy a munkád iránti ilyen mértékű elköteleződésedet?

– Támogató családi háttér hiányában ezt a hivatást idestova húsz éve ebben a formában nehéz volna gyakorolni. A munka és a család közötti egyensúlyt bizony nem egyszerű megtalálni. Mindig számíthattam a férjem támogatására, biztatására, a nagyszülők segítségére, és a gyerekeim is ebbe nőttek bele. Ma már felnőttek. Fiam a Budapesti Corvinus Egyetemen kereskedelem és marketing szakon végzett, lányom a Debreceni Egyetemen pszichológiát tanul. Kicsit fájlalom, hogy egyikük sem veszi át a stafétabotot, de érzem, hogy büszkék édesanyjuk hivatására.

T. E.