Miért adtam rá a fejem, avagy hogyan is született ez a blog?

Mint tudjuk, nem ez az egyetlen blog, amely kisebb-nagyobb etnikai vagy nyelvi-kulturális közösségekben keletkezik, alakul, és szándékosan vagy önkéntelenül, csak pusztán leperegve szinte észrevétlenül befolyásolja egy ember világszemléletének alakulását.

Ötlete korábban is mindig ott motoszkált a fejemben, vagy legalábbis annak gondolata, hogy megosszam pár lelkes olvasóval érdekes tapasztalataimat a világból, de a megvalósítás sokáig váratott magára.

És ennek több oka is volt. Az egyik: nem hittem abban, hogy folyamatosan össze tudok gyűjteni egy csokorra való történetet a kedves olvasónak. Végül a pandémia adott lökést.

Azok közé tartozom, akik reggelente elmondják maguknak a pozitív történéseiket, hogy jól induljon a napjuk. (Minimum a saját fejemben, ha reggeli kezdéssel el tudom hadarni, mi hasznosat tudok aznap tenni, akkor lökést adok magamnak.) Amikor bezárva találtuk magunkat, önkéntelenül is kerestük azokat a forrásokat, amelyekből meríthettünk, így kerültünk még közelebb az elektronikus világhoz, ahonnan egyre többen szereztünk különböző forrásokból információt…, és olvastunk is. Szóval így tettem pontot az i-re a fejemben, azaz hogy „igen, próbáljuk meg”, hogy ha van pár jó történet, akkor biztosan akad lelkes olvasó. A számuk nem számít. Mert ha egy embert sikerül megszólítanod, akit megfog a gondolatod, már az is eredmény. Hiszen az esélyegyenlőség értelmében: mindenki számít.

Aztán elővettem a nagy kérdést, hogy miről írjak. Voltak történetek, amelyeket az ember akkor él meg, ha siket, vagy legalábbis van valamilyen fokú halláskárosodása. Az átlagembernek szólók, aki az „épek” világába tartozik. De bevallom, még ennyi év után is mindig meglepődőm, hogy emberek részéről milyen tudatlanság, előítéletek tapasztalhatók, vagy ellenkezőleg, mekkora tiszteletet tudnak tanúsítani a siketek és nagyothallók iránt akár a munka világában, akár a törvények és egyenlő bánásmód törvényi szintű, elméleti és gyakorlati hátterét tekintve… Nosza, vessük papírra.

A másik téma sokáig ott motoszkált a fejemben: papírra, pontosabban számítógépre vetni a gyerekeimmel kapcsolatos kalandokat. Aztán elvetettem, megint kezdtem a sablonnal, hogy: „úgysem lesz ebből annyi történet”, stb., stb., de…

Hiszen számtalan érdekes eset fordul elő egy szülő-gyermek kapcsolatban. És mi történik pl. halló szülő és siket gyermek kapcsolatában? Jobb ez? Rosszabb ez?

Egyik nap aztán, még a munkahelyi bejárós „békeidőkben”, elkezdtem mesélni a kolléganőmnek az eseteimet. Neki történetesen gyengénlátó férje s látó, valamint gyengénlátó gyermeke van. Szoktam mondani: érdekes a gyengénlátók és vakok közössége. Kérdeztem is tőle: „Tapasztalod az eltéréseket a látó és a vak közösségek között?” „Persze” – válaszolta, de hozzátette, el sem tudja képzelni, nálunk ez hogy mehet. Nos, nem voltam rest, mesélni kezdtem pár érdekesebb történetet arról, hogy a gyermekek kicsi koruktól kezdve mennyire tisztában vannak azzal, kivel milyen kommunikációs eszközöket alkalmazhatnak. Jót nevetett, majd hozzátette, vessem csak szépen papírra az egészet, ő szívesen elolvassa. Hoppá, ez lökést adott, ezután már csak a lepötyögtetés maradt.

Az emberek különbözőképpen reagálnak arra, ha kiderülnek olyan szülő-gyermek kapcsolatok, amelyekben bizonyos elemek másként működhetnek, mint a halló-halló kontextusban. Vannak olyanok is, akik abba a tévhitbe esnek, hogy ez mindenképpen jobb, mint ha siket szülő – siket gyermek kontextusa volna. De honnan tudják, hogy jobb? Nem tudják, csak elképzelik maguknak. „Érdekel a tapasztalat? Akkor meg kell kérdezni az érintetteket” – vágom rá, hisz semmit róluk nélkülünk.

Nem lehet általánosságban megfogalmazni, hogy jobb-e vagy rosszabb a szülő-gyermek kapcsolat, ha egyik szülő sem halló. Egyesek szerint ez a kapcsolat más, mint az átlagos. No de miben más, és kinek más? Mert lehet, hogy van, akinek más, de mondjuk, az érintetteknek ez a normális.

Másfelől vannak olyan élethelyzetek, amelyek a halló-siket kontextusban másként működnek. És nem biztos, hogy ez a rosszabb. Lehet jobb is. Azt mondják, hogy mindennek van előnye és hátránya, s ezeket meg kell tapasztalni.

Amikor nehéznek érezzük, mert felszínre kerülnek a különbözőségek, akkor az embernek saját magát kell támogatnia, hogy meg tudjon birkózni az élet kihívásaival, Minden új és ismeretlen lépés az életben kihívás, amellyel szembe kell nézni, felvállalni, elmondani magunkban, hogy aki mer, az nyer, s belevágni a kalandba.

És nincs nagyobb kaland az életben, mint gyermekünk felnevelése. Örömeivel és buktatóival együtt.

Induljanak hát az élményekkel teli beszámolók pár szakmai cikkel fűszerezve. Legközelebb három hét múlva jelentkezem. A lehetőségért köszönettel tartozom a Carissiminek.

Hefty Angéla