Ez egy újabb poszt

Pár héttel ezelőtt még didergető volt az idő, és havas a város. Mint minden kedden, most is a klubba tartok. Megelőzöm anyut, mert ő egy másik útvonalon, a parkon keresztül jön, míg én a szolgáltatóház előtt vágok át, így rövidítem le az utat. Ahogy átvágok az úton, a virágüzlet előtt egy idős hölgy ér utol, és aziránt érdeklődik, hogy honnan van az elektromos kocsim, mennyibe kerül. Azt is elmondja, hogy a férjének agyvérzése volt, és most kerekesszékben ül. Szívesen kijárna a városba, de ő már nyolcvanéves, és a férjét nem bírja tolni, aki még testes is.
Meg se lepődök a kérdésen, már hozzá vagyok szokva. Gyakran állítanak meg hasonló kérdésekkel, amikor a várost járom, úgyhogy most is kapásból válaszolok, hogy érdeklődjön a szociális hivatalnál.

***

Én már csak tudom ezt, tudom azt, hogy akár előadást is tarthatnék belőle – hallod gyakran a kioktató szavakat a nálad bölcsebbektől. Hát nem, nem tudod, barátom… nem tudhatod. Egyszerűen azért nem tudhatod, mert nem te vagy abban a helyzetben, amiben rajtad kívül bárki más van. Ezért aztán a legjobb szándékkal is legfeljebb csak megértheted, de nem tudhatod, mert nem te vagy az én, az ő, a mi helyünkben. Azt, amit én érzek egy adott helyzetben, csak én tudhatom. Ahogyan azt is csak te tudhatod, hogy te hogyan élsz meg egy adott szituációt, egy pillanatot, egy élethelyzetet, amelybe a SORS kényszerített bele. A pálya szélén azonban ott állnak a nézők, akik hol jóindulattal, hol pedig ajkbiggyesztve figyelik csetlés-botlásaid. Mint a focimeccsen a szurkolók, akiknek persze kész receptjük van a győzelemre – csak épp a hülye edző nem lát semmit. De hát nem pont ez a lényeg? Mert a szurkoló csak azt látja, ami a pályán zajlik, de az edző végigkísérte a felkészülés egész folyamatát.
És a meccsért is ő a felelős, mert ő tette fel rá az életét!
                                                                                                                                      Sztakó Zsolt