Kirándulás

A komp az orrunk előtt ment el, és a révész sajnálkozva tárja szét a karját, hogy egy órát kell várakoznunk a következő fordulóig. Hétköznap félóránként fordulnak, de mivel ma ünnep van, pechünk van.
Otthonról kilenckor estünk ki. Megálltunk még Katiért és az unokájáért, Filipkóért, és egy rövid kitérő Keszölcésre, majd irány a komp. Anyu és Kati még a múlt héten döntötte el ezt a mai kirándulást Dunakilitire, a Sári csárdába. Ezért várunk most a kompra, hogy átvigyen bennünket Vajkára, ahol Kati is született.
Én még eddig sose tettem meg ezt az útvonalat, mert mindkét alkalommal, amikor ezelőtt a Sári csárdában voltam, a Pozsony–Rajka–Dunakiliti úton mentünk. Így aztán most újdonság lesz, érdeklődve várom az utat. Végre befut a komp, és a sor meglódul, mi vagyunk a másodikak, csak egy Toyota előz meg bennünket. A Duna hullámai épp csak elringatnak, és már kikötünk a szigeten. Itt már a bősi erőmű alakítja a tájat, és mi észrevétlenül jutunk át Magyarországra.
A Sári csárdában most se csalódtam. Leginkább a Duna holtága varázsolt el, még a vízre is felmentünk. Kati unokája a vadkacsákat etette keksszel, mire a vízicsibék is előbújtak a nádasból, hogy ők is részesedjenek a jóból.
Múlt alkalommal, egy esküvő kapcsán, azon zsörtölődtem, hogy a pozsonyi várban mennyire nincs megoldva az akadálymentesítés. Nos, erre itt nem lehet panasz. Mindenhova el lehet jutni, akár még kerekesszékkel is. Egyébként is az a tapasztalatom, hogy Magyarországon, legalábbis a turisztikailag frekventált helyeken, az akadálymentesítéssel előbbre tartanak.  
                                Sztakó Zsolt