A kútnál

Ahhoz képest, hogy más években november elején már havazik, igazán jó az idő, még a nap is süt. Ezt az embereken is látni, a merészebbek szinte még a kora őszt idézően öltöznek. Szeretek itt a parkban üldögélni, a díszkút szomszédságában, amelynek a káváján minden kisgyerek, aki erre jár, okvetlenül körbemegy, legalább egyszer.
A kútról még azt is beszélik, hogy a közeli városházával egy alagúttal van összekötve, amelyet a képviselő urak vészkijáratnak használtak, ha már olyan nagy volt a felháborodás, hogy a főbejáraton nem távozhattak.
A kutat 1992-ben fedezték fel és állították helyre, s azóta igazi kultuszhellyé vált, Somorja egyik jelképévé.
Szóval itt üldögélek, élvezem a novemberi napsütést, és nézem a körülöttem zajló eseményeket, mert azok mindig vannak. Rég nem látott ismerősök futnak össze s váltanak pár mondatot, majd, mielőtt elválnak, még abban állapodnak meg, hogy jó lenne összejönni egy kávéra. Nem tudni, hogy ez kívánság vagy pedig terv…
Egy két bottal járó néni jön a városháza felől, akit egy fiatal nő kísér. A nénit látásból ismerem, már többször találkoztam vele. Most megáll mellettem, és a szemem sarkából látom, hogy a táskájában keresgél, amelyet a fiatal nő ad oda neki. Végül egy papírpénzt vesz ki, és próbál a kezembe adni. Zavarban vagyok, próbálok tiltakozni, de ő végül a markomba nyomja a pénzt, s már mennek tovább.
Annyira szürreális az élmény, hogy el kell telnie egy percnek, amíg magamhoz térek. Utoljára húsz évvel ezelőtt Pöstyénben éltem át hasonlót, amikor az arab vendégek jótékonykodásának voltam a céltáblája. Akkor már tudtam annyit az iszlám előírásairól, hogy ez a hívek kötelessége, hogy naponta alamizsnát adjanak a szegényeknek, és ha visszautasítanám, azt ők sértésnek vennék… Úgyhogy merő gyávaságból elfogadtam a pénzt.
                                Sztakó Zsolt