Az olvasás dicsérete

Mióta megtanultam olvasni, falom a könyveket. Az első, amelyet elolvastam, a János vitéz volt. A pesti rokonok hozták, és én azon frissiben el is olvastam. Emlékszem, hogy mennyire lenyűgözött a szavak játéka, és talán akkor határoztam el, hogy ha megnövök, én is fogok ilyet írni.
Aztán jött a rejtélyes betegség, a két hét kóma, amely törölte a programot, és újra kellett írni. Magyarán: elfelejtettem mindent, amit addig tanultam, és nulláról kellett az egészet kezdenem. Erről azonban másutt már írtam, és most nem szeretnék az ismétlés bűnébe esni (íróként a legnagyobb bűnnek tartom, amelyet szerző elkövethet a szegény, mit sem sejtő olvasóval szemben, ezért hát csak csínján tessen vele élni!).
No de térjünk a tárgyra, mert nem temetni, hanem dicsőíteni akarom a Gutenberg-galaxist. Ahogy a testünknek szüksége van a mozgásra, hogy el ne tunyuljon, meg ne hízzunk, ugyanez vonatkozik az agyunkra is. Állandóan foglalkoztatnunk kell azokat az idegpályákat, melyek a gondolkodásért felelősek, hogy az agyunk le ne kapcsolja őket mint feleslegeseket. Nem kell senkinek sem bizonygatnom, hogy napjaink nagy problémája az elbutulás. Ez is annak a következménye, hogy egyre inkább a bennünket körülvevő kütyükre támaszkodunk ahelyett, hogy a fejünket használnánk.
Tespedünk a tévé előtt, bambán bámulunk ki a fejünkből, és eszünkben sincs elgondolkozni azon, mennyi hülyeséggel etetnek bennünket.
Tessék tehát olvasni!
                                        Sztakó Zsolt