Távol otthontól

Ha jobban belegondolok, annyi szabály van itt, mint valami kaszárnyában. Látogatók se jöhetnek akármikor, csak amikor értesítést kapnak az otthoniak, hogy jöhetnek. Általában havonta egyszer, de ez nem igazán zavar, mert a nővérek és a nevelők is kedvesek, a gyerekekkel is rögtön megtalálom a közös hangot.

Nekem pán Lehečka, az egyik ápoló a kedvencem, mert olyan vagány és közvetlen. Általában a többi fiú is így van vele az osztályon, és ha ő van szolgálatban, mind a nyakán lógunk, ám őt ez láthatóan nem zavarja, sőt élvezi is, hogy körülrajongjuk.

A szigorú házirendhez az is hozzátartozik, hogy minden héten levelet kell írnunk haza, hogy beszámoljunk az otthoniaknak, mi történt velünk, hogyan érezzük magunkat. Azt hiszem, a többiek levelét el is olvassák a nevelők, hogy ellenőrizzék, mit írnak haza, de az én leveleimet nem tudják elolvasni, mivel én magyarul írok.

Csehül már jobban tudok, mint szlovákul. Valahogy jobban rááll a szám, mert a cseh embert is megszerettem, és a slágereket is kívülről fújom, amelyeket rádióban, tévében hallani, magnón, lemezjátszón játszanak le.

Ma is megtörténik, ha rám tör a nosztalgia, csak kikeresek a YouTube-on egy ismerős számot, amelyet akkor unalomig hallgattunk, és az a régi szám visszarepít jó harminc évet az időben.
A cseh embereket, azt hiszem, azért is szerettem meg, mert az ő társaságukban sose érzem azt, ami a szlovákokkal kapcsolatosan mindig rossz érzéssel tölt el, hogy rosszallóan néznek rám, pusztán amiatt, mert magyar vagyok. Valahogy természetesnek veszik, hogy nem vagyok cseh.
Sőt, úgy veszem észre, hogy még tisztelnek is azért, mert én három nyelvet beszélek (nem ábrándítottam ki őket, hogy szlovákul csak alig-alig).
Mindössze a nevemmel nem tudnak mit kezdeni, mert azt, hogy Zsolt, nem tudják hová tenni. Végül azt a magyarázatot eszelik ki, hogy biztosan a zsold szóból származik a nevem.

…
A napirendhez az is hozzátartozik, hogy délelőtt iskolában járunk, habár a nyelvi nehézségek miatt én nem veszek részt az oktatásban. A terem végében ültem, és figyeltem, ahogy a többiek tanulnak, vagy pedig olvastam. Kedvenc újságom a Füles rejtvénylap, ugyanis szenvedélyes rejtvényfejtő vagyok. Az újság itt is velem van, és az órán ezt is előveszem. A tanár, jobb híján, megáll fölöttem, és nézi, ahogy a megfejtést írom be a négyzetekbe. Talán még bólint is, bár én ezt nem látom, mert a keresztrejtvény fölé hajolok. 

Végül is, ez is tanulás, még ha szórakoztatóbb formája is annak.

Sztakó Zsolt